Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

teni szokott helyemen, Tátraszéplakon. Éppen mához egy hónap múlva indulok, július 14-én. Úgy rendelkeztem. Ott a hegyi levegő, a magány mindig jót tett nekem. Sajnálom, hogy H. Lajos kedves barátom most már kénytelen elmaradni T.füredtől, melynek harminc éven át mindig hűséges látogatója volt. Nyomja az aggság terhe; oda van az erő. Fészkéből kirepülni nem engedi többé a gyengeség. Gyakran jut eszembe a „videó meliora proboque" stb, s teljesedik is rajtam. Méltó-e nagy áldozatot hozni oly valaminek, aminek semmisége tisztán áll előttünk? Megszólal bennünk az ész, egy benső ítélő, elítélő bíró; érezzük is olykor az önvádat, a titkos szemrehányást, mégis tovább haladunk a tévedt ösvényen, s keressük mentségül a hamis okokat. Mit tegyünk? Nem okosabb-e nem gyötörni magunkat miatta többé, ha egyszer a tévedést öntudatosan elkövettük? Meg kellene alkudnunk az idővel a bölcsesség tanácsára. Ezt nem mindenki érti. Ez is, az is botor küzdelmet folytat a természet törvényével akkor is, midőn sejti, hogy ezáltal vesztébe rohan. - Okot e sorokra egy közelebben most előfordult alkalom szolgáltatott, mely egy jegyespár egyesülhetésének akadályaira vonatkozik. Angol könyvek bírálatát olvasgatom a múlt század utolsó felére vonatkozó tanulmányokból. A nyelvben is gyakorolni akarom magamat általa. Jut az időből efféle olvasmányokra is. 1906. június 15. Isten őrizzen engem ismétlődésétől annak a lelki harcnak és háborgásnak, mellyel az éjszaka kínlódtam! Nem bírtam kibékülni magammal. Használ-e ilyenkor az a kálvinista predesztináció, melyre szívesen hárítja az ember a maga ballépéseinek, gyakran öntudatosan elkövetett hibáinak szomorú eredményét? Most viszem magammal borús gondolataimat Miskolcra. Néhány nap múlva ismét itt leszek házam csinosítása végett. No meg azért is, hogy kertem szépségében újra gyönyörködhessem. 1906. június 21. Ma reggel a hűvösön, mert égető forró napjaink járnak, kiszökhettem szüleim sírját meglátogatni. Szép zöldgyepes halom. Tetején csüggedezve virít néhány árvácska. Midőn sírboltjok felett megálltam, velők foglalkozott a gondolatom. Visszaemlékeztem életök sok-sok apró jelenetére, cselekvéseikre, gondolkozásmódjokra, melyek együttvéve jellemöket alkották. Emlékezem, hogy kivált öregségök utolsó éveiben mily sokszor tépelődtek azon: mi hát az élet valóban, mi a halál, mi lesz velünk a halál után, mi értelme van ránk nézve annak, hogy a valóban meghalt Krisztus valóban feltámadott? - s több efféle. Anyám szerette hinni a vallás által rajzolt örök életet, mely a folytatása lesz a mostani mulandónak, mégis uralkodott rajta a haláltól való félelem. Apám gyakran mondotta: amint születésem előtt nem tudtam magamról semmit, úgy halálom után sem fogok tudni. O mégsem félt a haláltól, sőt végnapjaiban sokszor kívánta azt, s fohászkodott érte az Istenhez. Schopenhauer sem igen jutott őnála tovább a halálról írott fejtegetésében. Azzal vigasztal, hogy a faj örökké születő és megújuló egyéneiben folytatódik to-