Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

vallás külső szertartásai által nyújtott szalmaszálhoz? Az elköltöző lélek nem bí­zik-e eléggé önmagában vagy az Istenben? Vagy éppen akkor hagy el bennünket az a túlvilági örök élet reménye, melyről oly sokat prédikáltak nekünk, mikor kü­lönös szükségünk nem volt rá? Mióta itthon vagyok, körte- és gyümölcsfáim egyrésze csaknem teljesen ki­bontotta virágait. A barack el is hullatta. Alig nyitják szemüket az almafák bim­bói. Pedig mikor ezek teljes pompában magokra öltik piros virág ünnepi ruhájo­kat, az valami gyönyörű látvány. A jövő héten talán megtörténik. Szeretném el nem mulasztani megszemlélését. Ma az eddigi túlságos meleg, napfényes idő valamivel csökkent. Az ég borongós. Reggel valami igen csekély harmat is esett, annyi, hogy a port sem verte el. Nagy szükség volna pedig az esőre. De mindazt jobban tudják odafent, mint mi itt alant. 1906. április 29. Ma van Miskolcon a képviselőválasztás. Holnap lesz a vármegye hat választó­kerületében. Elvonultam ide, hogy közelében se legyek az undok politikai játék­nak, melynél csúnyábbat, a szabad választásra nézve erőszakosabbat, szinte gúnyo­lóbbat soha nem láttunk Magyarországon. Igaz, hogy ezt oly kormány rendezi, mely világos ámítás és csalás útján kerítette kezébe a hatalmat, s így nem csudál­hatni, ha hatalomgyakorlása sem tisztességesebb, mint hatalomra jutása. Hihető-e, hogy azon úton fog megdőlni uralkodásuk, amely úton szerezték? Még csak gon­dolni is szinte kétségbeejtő, hogy mily gyülevész sereg lesz az a képviselőház, mely ily választás útján verődik együvé. Barbár ellenség, mely csak azt hangoztat­ja, hogy „succedunt novi, veteres migrate coloni" - de a legyőzött ellenfelet pőrére vetkezteti vagy éppen legyilkolja. Fakadhat ebből valami jó a nemzet jövőjére nézve? Nemcsak az elvonulási szándék hozott azonban ide. Látni akartam körte- és különösen almafáimat teljes virágozásban. Meg is nyertem a gyönyörűséget. Tiszta, szép rendben levő kertem most egy tavaszi díszben pompázó virágoskert. Az almafák pirosasfehér virághalmokká váltak. Csak gyéren tünedezik fel rajtok a zöld levél. Valami szebb, lélekemelőbb élő természetképet, kis keretben, alig lehet látni. Folyvást ott tartózkodom, járok kelek az illatos virágernyők alatt. Kárpót­lásnak veszem ezt a gyönyört, ha a virágok közt majd kevés fog gyümölccsé fej­lődni, aminek itt-ott már némi előjelét látom. Küzdeni kell folyvást a megszaporo­dott s most már kifejlett hernyókkal, amiket a tavasz elején legalább az én kertem­ben alig lehetett észrevenni. Akárhányszor tisztogatjuk, mindig marad itt-ott, né­ha egyes fáknak oly magas ág-hegyein, hogy alig férhetni hozzá. Rózsáim igen nehezen veszik magokat. Különös, hogy egy elvénült rózsatő, mely vénsége miatt nem volt föld alá takarható, hanem csak bekötözve tűrte át a telet, most a legerőteljesebb dús hajtású, melyet a többi meg sem közelíthet. De hát az élet a maga változatos hullámzásával egyre tovább foly. Akár fi­gyeljük, akár feledjük, visz bennünket a vég felé. Sokszor elkésve vesszük észre bölcs tanítását. Példákból látom, hogy egy szerető, igaz jó barát többet ér, mint egy ábrándos, szerelmes szerető. Amaz tiszta és állandó, emez zavaros és mú­lékony.

Next

/
Oldalképek
Tartalom