Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

holnap okvetetlen itt kell lennie, s az elültetést szemem előtt végeztethetem. Ha nem érkezik, holnap délben visszautazom. 1904. november 3. Én is kisétáltam tegnap délután a temetőbe. Nem a halottak napja adott rá alkalmat, hanem az a folyvást élő érzelem és érdeklődés, melynek a halottak napja se nem mértéke, se nem alkalma. Találtam ott számos újabb síron koszorúkat, virágokat; néhol, bizonnyal a legszegényebbekén, színes papírból készült csecsebecsét, előkelőbbekén semmi díszítést. És mint máskor is, most is elmerengettem azon, hogy a temetőnek régi felső részén a sírhalmok már csaknem mind a földdel egyenlőkké váltak, fejfának vagy valami emléknek híre hamva sincs. Pedig ott azok nyugszanak, akik hajdan e városnak kitűnőségei, elöljárói, tekintélyei voltak. S ez a sorsa bármily díszes és nagyszerű szilárd temetői emléknek is, melyet egy ideig ápol az élők kegyelete. Csak éppen az időtartamában van kisebb-nagyobb különbség. A föld végre is fölismerhetlenül egyesíti magával azt, ami tőle származott. Kedves önámítás az, midőn kedves halottaink emlékének fenntartásáért reménykedve dacolunk az idővel, midőn jegyzőkönyveinkben „örökítjük" az apró érdemeket. Gondolatokba merülve álltam egy ideig sírboltunk előtt. A benne nyugovók emlékével foglalkoztam. Jólesett látnom a csínt, a tisztaságot. Beültettük tegnapelőtt a sírhalom tetejét téli árvácskákkal, melyeket Miskolcról hoztam. Tavaszra már virulni fognának, ha az időjárás vagy a tolvajkezek meg nem irigyelnék. Hiába vártam a megrendelt oltványokra, nem érkeztek meg. Délben tehát búcsút veszek innen. 1904. november 18. Nevezetes nap. Ma töltöm be életem hetvenkilencedik évét. Holnap lépek a nyolcvanadikba. Elmondhatom egyik régi versemből: „tengere az időnek; partjára az emberek közt igen kevesen érnek." Ez a nap is a többivel egyformán siet az örökkévalóságba. Semmi jele annak se külsőleg, se bensőleg, hogy az esztendők számát tekintve életemben ez valami különösebb fordulópont volna. Arra nemcsak ez a nap, de a többi is régóta emlékeztet, hogy mily sok idő van hátam megett, s mily kevés előttem. Ha szüleim életkorát is örököltem, még csaknem teljes tíz évre számíthatok. Én megtartottam a parancsolatot: „tiszteljed apádat és anyádat, hogy hosszú ideig élj a földön!" Ezt a jutalmat már eddig is megadta nekem az Isten. Itt akartam tölteni e napot, itt ezen a helyen, ebben a légkörben, melyben születtem, s melyből kiindulva jártam a nagyvilágban vándorutamon, hogy ide újra visszatérjek. A leggyönyörűbb kemény téli napra virradtunk. Váratlanul, korán rajtunk ütött a tél. Nem is fokozatosan, hanem egyszerre, fagylaló hideggel. Nov. 14-én bőven esett a hó. Másnap 6-7 fok lett a hideg. Azóta így tart folytonosan derült idővel. Jósolgatják, hogy amily kegyetlen volt a nyár, éppoly kegyetlen lesz a tél is. Amabban megégtünk, emebben megfagyunk. Rózsafáimat, mielőtt a fagy bekövetkezett volna, betakartatta a húgom. El vannak fedve szőlőtőkéim is, a gyü-