Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

mölcsfák tövei körülkapálva. A kertben tavaszig semmi teendő. A Ceglédről rendelt oltványok csakugyan nem érkeztek meg. Unghváry csak egy hónap múlva adta tudtomra, hogy az általam rendelt törpefákkal nem szolgálhat. Ez aztán magyar üzleti pontosság! Csuda-e, ha ily tapasztalatok után idegen forráshoz fordulunk? így most egyik barátom Berlinből Späth híres virág- és gyümölcstenyészetéből rendelte meg számomra a kért oltványokat. E napokban kell megérkezniök, de a kegyetlen fagy miatt most már lehetetlen az elültetés, ha csak enyhére nem fordul az idő. Néhány nappal ezelőtt meglátogatott Miskolcon gróf Zichy Géza. Fiát megnézni jött, aki Miskolcon tölti az egy éves katonai önkéntességet. Kérdezte tőlem, mint mások is szokták: mit dolgozom most? Az igazat mondottam neki: semmit; olykor, ha van hozzá hangulatom, egy-egy apró lyrai költeményt. „Mért nem alkot, úgy mond, valami nagyobbszabású költői elbeszélést? Aki így bírja a nyelvet és a formát, könnyen tehetné." Nem tehetem, mondám, nem érzek arra tehetséget. Egy vékony hegedűn kívül a zenekar minden többi hangszere távol van tőlem. Bár csak azon tudnék jól játszani! O szerencsésebb és több oldalú. Lírai verseket ír, operaszövegeket, operákat ír, zeneköltő és zene-zongoraművész. Mint monda, most készíti művészetének betetőző alkotását, koronáját, egy operát a Rákóczi korából a Rákóczi hamvai hazahozatalával tartandó nagy nemzeti ünnepélyre. Elmondta a szöveg tartalmát, a zene teljesen magyar ritmusát. Címe a szöveg tartalmával egyezőleg Nemo lesz. Meghatva hallgattam a családi körülményeiről való emlékezését. A virágok mellett neki is elég tövis jutott osztályrészül. 1904. november 19. Mától kezdve életem nyolcvanadik évét taposom. Gyermek és ifjú koromban bámulatra méltó matuzsálemnek tetszett előttem az a ritka halandó, kinek alakjára ezt a numerust jegyezte a végzet. Most, ha magamra gondolok s testi, lelki állapotomat bírálgatom, semmi bámulatra méltót nem találok. Oly megszokottnak, oly természetesnek látszik minden. Az életkedv, a vágyak, az apró örömek élvezetére való képesség, az eszmények kultusza még megmaradtak: a tevékeny erő fogyatkozott meg. Vajha kísérne mindvégig a bölcs megnyugvás is, hogy ne tartsam tavasznak a telet! A legmagasb tetőre értem, Fáradságom nem volt nagy érdem; Utamat a tető felé Egy titkos kéz vezéreié. S vezetni fog sírom partjáig, Rövid lesz már az út odáig; Ha roskadoznám, fölemel, Még ott sem fordul tőlem el.