Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

déken. Azután a nap ismét kivillant, s esti hat-hét óra tájban gyönyörű, élénk kettős szivárványív fogta át az egész keleti boltot. Bizony aggódva tekintenek az időjárás miatt a küszöbön álló aratás felé. A meglehetősnek ígérkezett termés elsenyved a föld népének szemeláttára. 1899. július 18. Mily dús most a természet mindenfelé! Tetőpontján áll tenyésztő erejének. Lenézek a hegyről a Sajó két mellékén elterülő gyönyörű síkságra: mindenütt az ég bő áldása tűnik szemembe, mint egy kiterjesztett szőnyegen a művészileg hímzett alakok. Egyes facsoportok és mezőrészletek haragos zöldje mellett a legelők halványabb színezete, a már egy részt sűrű keresztekben álló termés mellett a még aratatlan piros búza tengere. Itt-ott a legelésző csordák fehérlő tábora, távolabb a mezei munkások mozgó csoportjai, s a tündéri táj közepén, mint egy ezüst öv, a csillogva kanyargó Sajó. Aki látja, hogyne csudálná, aki itt született, hogyne szeretné! S amint a vidék szemléletében szüléim sírja mellett elmerülök, mintegy beszélni kezdenek hozzám a mezők egyes részletei, melyek gyermeki és serdülő korom apró törődéseinek tanúi voltak. Tanúi annak, hogy képzelődésem már akkor is más égtájak felé szárnyalt, hogy elvágyakoztam ez istenáldott határból, hogy akkor szerettem meg igazán, midőn tőle távol estem. Kivéve a meddő gyümölcsfákat, mindenfelé gazdag termés kínálkozik. Remény felett jutalmazva lesz, s részben már jutalmazva is van a földmívesek verejtéke. A rendetlen tavaszi és nyár eleji időjárás, mely szökdécselve hideget és meleget, szárazságot és záporokat árasztott a föld népére, kétessé tették s csaknem kétségbe ejtették a jövőt: s íme, a kishitű ember bölcsessége és félelme mily örvendetesen megszégyenült a természet beláthatlan ereje és az Isten jóságos hatalma mellett! Itt van a nyár aranyos napfényével, érlelő melegével úgy, amint jó időben lenni szokott. Hívogat szorgalmas kézzel elvenni a föld áldását, és integet mindnyájunkat ekképpen: ember, dolgozzál, ne csüggedj, bízva bízzál! De mi hamar kicsinyeljük s felejtjük a jót, s hamar és türelmetlenül nagyítjuk a rosszat. 1899. július 26-27. Zajlik a magyar világ, legalább a hírlapi világ, a nagy ünnepély készületeiről, melyet folyó hó 30-án, mint Petőfi halálának ötvenedik évfordulóján, Segesváron szándékoznak megülni a költő dicsőítésére. Szinte nemzeti mozgalmat indított e célból a „Petőfi Társaság". Szóvá tették a képviselőházban, s provokálták és készségesen meg is nyerték úgy a képviselőháznak, mint a kormánynak is az ünnepélyen való részvételét. Készülnek a koszorúk, a beszédek, a dicsőítő versezetek. Örömest állnék az ünneplők sorába, de oly nagy úthoz gyenge lábon állok. Részt vennék - már szinte próbálkoztam - lantommal is, de érzem, hogy Múzsám szárnyaszegett. Óh, mily meseszerű élete és halála, és a halál után mily irigylendő élete volt és van ennek a csudálatos lángelmének! Szinte a világ szemeláttára, mintegy az Illés próféta tüzes szekerén ragadtatott fel a mennybe. Mint egy hőslegenda száll neve a nép ajkán nemzedékről nemzedékre; műveiben pedig élni és hatni fog örökön örökké.