Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója 1. 1892-1907 (Miskolc, 2001)

Szentpéteri üres fészek. Lévay József naplója (1892-1907)

tettel, átvizsgálják és megtisztítsák az arra hivatottak. Nem szólhatok az értelem helyesbítéséről, de a nyelvezet általában okosan simító kézre szorul. 1899. július 4. Tegnap egész napon szakadt az eső. Ez éjjel már szünetelt, de a sár még mindenfelé bőven terül. A feltámadt szél kissé száraztani törekszik, azonban a felhős ég az eső folytatásával fenyeget. Úgy látom, ezúttal a temetőlátogatásától is el kell esnem, ha ugyan délutánra járhatólag ki nem talál szikkadni az út. Holnap reggel visszatérek Miskolcra. Ott sem vár különös öröm vagy szellemi foglalkozás. Csak legalább nyugalom várna! Néha iskolai, egyházi, megyei apró ügyek vesznek igénybe, melyekre bőven telik az én tengernyi üres időmből. Az elmúlt fél évben alig tudok tollbabrálgatásomból egyebet felmutatni, mint egypár kis költeményt, egypár verskötet futólagos bírálatát s életem történetének rövid leírását, amely utóbbit, hogy kinek, minek írtam, magam sem tudom. Úgy azzal, valamint itt ezen sorokkal és egyéb aprólékos feljegyzéseimmel ugyan ki törődnék és minek is, ha én nem leszek? Rajtam kívül mást nem érdekelnek, magamat is csak annyiban, hogy míg írom, telik vele az időm, s eszembe juttatják múltam némely részletét, midőn olykor beléjök tekintek... Mégis nyertem most délután annyi száraz időt, hogy kiszabadulhattam a temetőre, de egy negyedórai ott időzés után visszajövet már jól megvert egy hirtelen átfutó permeteg, E pillanatban ismét jókedvűn sugárzik a nap, de olyan hangulattal, hogy megint rögtön eshetik. Sírhalmunkat most is eléggé szép rendben találtam, de a télizöld csak nem akarja sűrűn borítani. A régebben Miskolcról általam küldött aggregátumok és törpe őszirózsák szépen díszlenek. Most is elgondolkoztam a sírbolt jövőjéről. Azt hiszem, én vagyok első és utolsó, aki ezt ily hűséges gonddal és szeretettel ápolgatom. Ha majd én is benne fekszem, gondját nagy részben a szabad természet keze veszi át. Az a néhány száz forint, melyet szüléim sírjának ápolása végett a helybeli egyháznak végrendeletileg hagyományozni fogok, nem hiszem, hogy célját érje. Legalább az én tapasztalásom e részben nem biztató. De mindegy!... Ilyenforma gondolat ötlött eszembe: Megszólal a sírban a hólt: Most már tudom, hogy ami volt van és lesz itt a föld felett, Az semmivé sosem lehet; Voltam, vagyok, leszek! . Ezt az utolsó sort oda lehetne írni akárkinek sírkövére, aki azt hiszi, hogy a mindenható Isten vagy a természet hatalmasabb, mint a mi tudásunk és hitünk oda lehetne írni akár az enyémre is! 1899. július 5. A legcudarabb időben hagyom el kis „fészkemet". Sár és Iocs mindenfelé a tegnapi folytonos esőzéstől. Tegnap estefelé jéggel vegyes sűrű zápor omlott a vi-