Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

A summásélet

közben a munkások alig fértek oda a közvetlen munkahelyükhöz, az nem számított. Hogy beszívták a rengeteg port, a kellemetlenül ható, izgató virágporokat is? Kössék be a szájukat, orrukat, de a munka haladjon! Valóságos felüdülés volt, amikor a gép egyik oldalán elfogyott a csépelni való. A levegő' szabaddá vált, a mozgás lehetó'ség kiszélesedett. Néha a kazalrakók, néha a zsákosok mérgeskedtek, attól, függó'en, merről fújt a szél. Szóval, a cséplés sem volt leányálom! A zsákokba dóit a szem, mázsára fel, mázsáról le, vállra, irány a magtár, fel a létrán az emeletre, s ugyanezt reggeltől estig. Csuda, hogy a férfiak bírták, s nem szakadtak meg a szörnyű munkában. De bírták. Aki nem, az kapott esetleg más munkát, de nem is volt aztán nagy becsülete. A nők a pelyvát, tereket hordták vászonból készült saroglyán egy külön kisebb kazalba a szalmakazal mellé. Az a téli abrakhoz kellett. A törekkazlat lejtó'sen építették fel, s ezen a süppedó's lejtó'n a nem kis teherrel kellett felkapaszkodni a kazal egyre magasodó gerincére. Ha a csépló'gép szalmarázója össze volt kötve egy elevátorral, amely a szalmát szállította fel a kazal tetejére, akkor néhány ember, négyhat, megszabadult a legkeservesebb munkától, a szalmahordástól. A gép orra okádta a hosszú szalmakötegeket, a saroglya egy perc alatt megtelet, meg is kellett nyomkodni, hogy szét ne dűljön, s rajta! Az enyhó'sen emelkedő' puha szalmában feljebb, egyre feljebb! S minél jobban fáradtak, annál feljebb! A régi rabszolgák legalább kemény talajon állhattak a piramis építése során, de a summásnak még ez sem adatott. Az elsó' nap után szólni sem volt kedvük, nem még táncolni. Az állandóan nehéz fizikai munkához szokott láb is hasgatott, fájt az eró's izomláztól. Teremtő' Isten! Micsoda barbár munka volt az! S bírták és kibírták! Egy pár nap után már tréfálkoztak is. A huncutabb legények, ha tehették, „meggyuggatták" a bambább lányokat, menyecskéket: ingválluk alá pelyvát dugtak egy jó összemarokkal, vagy a szoknyájuk alá igyekeztek pelyvát dugni, úgy, hogy leteperték őket. Ebból harag csak akkor volt, ha a tréfa túl durvára sikerült. Ilyen otrombán múlatta magát a summás. Éjszakánként pedig meg-megzizzent a szalmakazal töve, bár nem holmi kóbor kutya dörzsölte oda az odalát. De a summások nem láttak, nem hallottak semmit, csak a lányok szeme beszélt némán másnap reggel. Mindenki tudta, ki kinek a szeretője, s tombolt bennünk a fiatal erő, de az ügyetlen csókváltáson túl nem jutottak, hisz az anyjuk