Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

A summásélet

Néhány percnyi gyönyörködés után dolgoznak serényen, uzsonnáig meg sem állnak. Harapnak a tarisznyából kenyeret, szalonnát, hagymát, akinek van, paprikát, majd nekilátnak keresztelni. Ez már gyorsabban megy. A bekötött kévét a marokszedők két oldalról három-három sorból középvonalba hordják, utána a kaszások keresztbe rakják. Tizennyolc kéve, kalásszal befelé, legalul egy, majd egymással keresztbe négy-négy, legfelül a papja, az a tizennyolcadik. Megy ez ripsz-ropszra, szinte szaladva csinálják, mégis lemegy jócskán a nap, mire végeznek. A tanyáig dalolva mennek. Hátul, kicsit lemaradva Gyuri és Judi. - Te honnan tudod, hogy a pacsirta ...? - No, mi az, hát csak nem nyughatsz a pacsirtától? - De igazán, honnan? - Onnan, hogy láttam eleget! - Hol láttad, hol voltál, mesélj már magadról! Még nem is tudom, mit csináltál, hogy éltél ezelőtt! Gyuri épp ezt nem nagyon akarta tudatni. - Meséld el, kérlelte hízelgőn, s nyomatékul közelebb húzódott a legényhez. - Nem bánom, de nem lesz valami szép mese! - Nem baj, csak mesélj, olyan jó téged hallgatni! A három kilométeres úton, amíg a tanyához értek, volt elég idő. Gyuri beszélt az anyjáról, a részeges apjáról, aki amúgy jó ember volt, őt soha nem bántotta, igaz, nem is védelmezte soha. Haraggal szólt mostohájáról, féltestvérét, Jóskát alig ismerte, s szeretettel emlékezett meg első jótevőjéről, Bosnyák Gyura bátyjáról, aki befogadta, ellátta étellel-itallal bőven, igaz, keményen megdolgozott érte. Petrány Kata nénjére nemigen volt büszke, de annál inkább Lokhe sógorára. Amire idáig jutott, hazaértek. Gyurira várt még az istállói munka. Bosszúsan tapasztalta, hogy a kisbéres, akire nappal a jószágokat bízták, szinte semmit nem csinált. A jászol üres, nincs új alom az állatok alatt. - Megállj, büdös kölyök, csak kerülj elém, majd megtanítalak a magyarok istenére! Éppen végzett, amikor a csatangolásból egy kalap lopott barackkal betoppant a gyerek.