Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

A csordásbojtár

- El hát, ha kellek! - vágta rá az öcs habozás nélkül -, mert csudamód megtetszett neki az ostor. Vasárnap meg is egyeztek a csordással. Akkor sült ki, a bojtár a fia volt, már a harmadikat vesztette így el, tavaly a feleségét is. Az év hátralevő' részét meg a következő' év tavaszát a kihajtásig

25 még a sógoráéknál töltötte. Az öreg szépen bevezette az egyes mesterségek alapjaiba. Megtanult a gyaluval bánni, s a kézi guzsaly, a sámli, a gyerekeknek való kisszék, a csizmahúzó kutya elkészítésének a fortélyait is kitanulta. A suszterkodásba is belekapott, de ahhoz még gyengék voltak az ujjai. Csináltak kalitkát stiglincnek, ketrecet nyúlnak, javítottak ajtót, ablakot, kilincset, zárat. Egyszer egy ember egy kiscsikó meg egy kisbornyú lenyúzott bőrével állított be, hogy Jani bá csináljon valamit a bó'rrel, s készítsen belőle tarisznyát. Ekkor leste el a cserzés tudományát, a szabás-varrást, a cifrázást, az árral, túvel való bánást, szóval mindazt, aminek pont most veszi hasznát, hisz a maradékból készíti a gyerekeknek a jó meleg, szó'rbéléses csizmát. Ez a bőr viszonylag gyenge, azért lyukad ki a rugdosástól olyan hamar az orra. Lassan elaludt, s a csordáról álmodott. A nap még fel sem kelt, a csordás már fújta a kürtöt. O örökölte a meghalt bojtárgyerek ostorát. Nem volt ugyan olyan fajin, mint a Jani bátyjáé, de azért megtette. Egy hét alatt belejött a használatába. A csorda a Szomolyai út végéről, a Kőképtól indult, letért a Felsőegri utcára, onnan a Kutyavégen, a Főutcán, a Szihalm utcán keresztül, áttért a Melegoldalról a Hidelgoldalra, az igazi Csordajárásra. Közben dagadt, dagadt a csorda, de csak a Főutcáig. Azon túl már más csorda indult. A kőképtól a Szent István úti legelőig a jámbor jószágok bő négy kilométer utat tettek meg, vissza ugyanennyit. Az óriási legelőn hat csordát számolt a gyerek egymástól nagy távolságokra. Ez mind a kövesdieké. Az első nap kínkeserves volt. Az istállóból kiszabadult jószágok — megérezve a tavasz-illatokat, a korlátlan mozgás lehetőségét -, szinte végigrohanták az utat. A fiatalabbak el-eltévedtek a közekben. — Eredj utána! - ordított a csordás, s ő rohant, lótott-futott, mert ekkor még a kutya sem hallgatott a szavára. Mire kiértek a legelőre, se holt, se eleven nem volt. A fáradságtól lerogyott a fűre. a csorda elő tavaszi rétre terelése