Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

Matyó ember muszka tanyán

A következő hetek, hónapok munkás nyugalomban teltek. Akadt ugyan néha egy-két bolond, aki hol ezért, hol azért lázon­gott. Az megkapta a maga büntetését. Az egyik, egy lengyel, akit hangos méltatlankodásért, munkamegtagadásért már háromszor is megfenyítettek, teljesen elvesztette az eszét, mert egy este, ta­karodó után eltűnt. Az őr ellenőrizte az ágyakat, egyet üresen ta­lált. Azonnal jelentette. Két nap múlva fegyveres katonák hozták vissza láncra verve. Az nap este egy félórával előbb tértek vissza a táborba. Felsorakoztatták őket, a lengyel vagy ötven lépésnyire előttük. A parancsnok, akkor látták először, csak ennyit szólt: — A láger törvénye értelmében a szökni próbáló foglyot golyó általi halálra ítélem! Az ítéletet végrehajtani! Jött öt puskás őr, a lengyelt letérdepeltették háttal a fegyve­reknek, a kísérők szétugrottak mellőle, a lövések eldördültek. A tetemet szánkóra dobták, s elvitték valahová. A tábort az eset nem nagyon rázta meg, ilyet láttak már más­kor is, Gyurit is csak az izgatta, miért tagadta meg a lengyel a munkát? - A, semmiség volt az egész! - világosította fel egy magyar fo­goly, aki mellett a lengyel dolgozott. Volt nála egy furcsa kép, egy asszony meg egy kis gyerek látszott rajta, biztos a felesége meg a kisfia, de nem festve volt, csak olyan szürke, mint amit ceruzával rajzoltak, de nem lehetett letörölni. Folyton azt leste, s elfelejtett dolgozni. Egy nagy csákánnyal verjük be a követ a talpfa alá. Nem olyan nehéz, csak eleinte, aztán már inkább unalmas. Hát innen indult a dolog. Gyuri nem értette. O örült, hogy minden nap ki­mennek, mozognak, dolgoznak, megszakadni sem kell a munká­ban. Négyen visznek két talpfát két karón. Ha egyenes a derék, meg se kottyan, bár nem könnyű, de visszamenetben pihenhetnek eleget. A lényeg az, hogy álldogálva ne lássák őket. Bér, szabad­ság, rendes ellátás? Ugyan! Még mindig jobb, mint az első, a tűz­vonalban! Ha vége lesz a háborúnak, úgyis hazaengedik őket, in­gyen nem etetik. Igaz, ez a vasút hosszú, ki tudja, meddig építik. Városig, tengerig? Fogalma sem volt, mint ahogy arról sem, hogy ők most Oroszországban hol vannak. Az első napokban haza gon­dolt többször is, felvillant előtte Gyurika, Kati, de olyan volt ez az ittlét, mintha egy rossz summásságon lenne, ahol majdcsak kitelik az idő, dolgozni meg mindenhol kell, s ez nem is a legrosszabb munka. Szóval nyugodt volt, megelégedett, majdnem boldog. Ma úgy mondanánk, hogy kiegyensúlyozott. Nem fájt semmije, s hogy

Next

/
Oldalképek
Tartalom