Petrán Lajos: Matyó élet. Matyó sors. Regényes memoár (Miskolc, 2000)

Matyó ember muszka tanyán

A következő hetek, hónapok munkás nyugalomban teltek. Akadt ugyan néha egy-két bolond, aki hol ezért, hol azért lázongott. Az megkapta a maga büntetését. Az egyik, egy lengyel, akit hangos méltatlankodásért, munkamegtagadásért már háromszor is megfenyítettek, teljesen elvesztette az eszét, mert egy este, takarodó után eltűnt. Az őr ellenőrizte az ágyakat, egyet üresen talált. Azonnal jelentette. Két nap múlva fegyveres katonák hozták vissza láncra verve. Az nap este egy félórával előbb tértek vissza a táborba. Felsorakoztatták őket, a lengyel vagy ötven lépésnyire előttük. A parancsnok, akkor látták először, csak ennyit szólt: — A láger törvénye értelmében a szökni próbáló foglyot golyó általi halálra ítélem! Az ítéletet végrehajtani! Jött öt puskás őr, a lengyelt letérdepeltették háttal a fegyvereknek, a kísérők szétugrottak mellőle, a lövések eldördültek. A tetemet szánkóra dobták, s elvitték valahová. A tábort az eset nem nagyon rázta meg, ilyet láttak már máskor is, Gyurit is csak az izgatta, miért tagadta meg a lengyel a munkát? - A, semmiség volt az egész! - világosította fel egy magyar fogoly, aki mellett a lengyel dolgozott. Volt nála egy furcsa kép, egy asszony meg egy kis gyerek látszott rajta, biztos a felesége meg a kisfia, de nem festve volt, csak olyan szürke, mint amit ceruzával rajzoltak, de nem lehetett letörölni. Folyton azt leste, s elfelejtett dolgozni. Egy nagy csákánnyal verjük be a követ a talpfa alá. Nem olyan nehéz, csak eleinte, aztán már inkább unalmas. Hát innen indult a dolog. Gyuri nem értette. O örült, hogy minden nap kimennek, mozognak, dolgoznak, megszakadni sem kell a munkában. Négyen visznek két talpfát két karón. Ha egyenes a derék, meg se kottyan, bár nem könnyű, de visszamenetben pihenhetnek eleget. A lényeg az, hogy álldogálva ne lássák őket. Bér, szabadság, rendes ellátás? Ugyan! Még mindig jobb, mint az első, a tűzvonalban! Ha vége lesz a háborúnak, úgyis hazaengedik őket, ingyen nem etetik. Igaz, ez a vasút hosszú, ki tudja, meddig építik. Városig, tengerig? Fogalma sem volt, mint ahogy arról sem, hogy ők most Oroszországban hol vannak. Az első napokban haza gondolt többször is, felvillant előtte Gyurika, Kati, de olyan volt ez az ittlét, mintha egy rossz summásságon lenne, ahol majdcsak kitelik az idő, dolgozni meg mindenhol kell, s ez nem is a legrosszabb munka. Szóval nyugodt volt, megelégedett, majdnem boldog. Ma úgy mondanánk, hogy kiegyensúlyozott. Nem fájt semmije, s hogy