Pestovics János: A földtulajdonlás története Borsod megyében 1860-1948. Forráskiadvány (Miskolc, 2000)

Bevezetés

saját nevére jegyeztetni, és emiatt a valódi tulajdonos elveszítheti tulajdonjogát az adott fek­vőségre. * # * A fejezet harmadik része a szabaddá vált birtokforgalom különböző összetevőit veszi számba, érzékeltetni akarván, milyen és mekkora változások mentek végbe ezen a területen a kapitalista viszonyok kiterjedésével összhangban. A volt zsellérektől a telkes gazdákon, kisne­meseken át az arisztokrácia tagjaiig valamennyi társadalmi réteg megjelenik vagy mint eladó, vagy mint vevő, haszonbérbe adó vagy bérbe vevő, végrendelkező, örökösödő, a hagyaték ügyében egyezséget kötő, hitelező, kölcsönigénylő, csődbejutó, végrehajtást elszenvedő stb. Ebben a részben található néhány „eldarabolási engedély-kérelem" is. A szabad birtok­forgalom a volt jobbágyok és zsellérek esetében mégsem volt egészen szabad, mivel a belső­ség (lakóház, udvar) engedély nélkül nem volt elválasztható a külső telki állománytól, tehát ha vagy az egyiket vagy a másikat el akarta adni - általában természetesen valamiféle kényszer hatására -, előbb engedélyért kellett folyamodnia a megyei hatóságokhoz, az alispáni hivatal­hoz, amely vagy községi bizonyítvány, vagy szolgabírói véleményezés alapján többnyire meg­adta a kért engedélyt, olyannyira nyomósnak bizonyultak azok az érvek, mely szerint akkora adósság gyülemlett össze, hogy annak kifizetését csak a föld egy részének vagy egészének, netán a lakóház eladásából származó vételár teszi lehetővé, és a szabad kézből való értékesítés révén kerülhető el az árverés, ami egészen biztosan egyet jelent azzal, hogy áron alul kel el az ingatlan. A másik gyakori és szintúgy nyomós ok a természeti csapás okozta gazdasági elle­hetetlenülés. Az 1863-as év pusztító aszálya következtében a megye legtöbb településén ter­més, takarmány nélkül maradtak a gazdák, a takarmány hiányát az állatállomány is rendkívüli módon megsínylette, emiatt az eldarabolási engedély-kérelmek száma 1863 őszétől jócskán megszaporodik, és 1864-ben néhány településen (főként Dél-Borsodban: Mezőkeresztes, Gelej, Sajószöged stb.) egy-egy tehetősebb ember 30-50 zselléri és különböző nagyságú úrbé­res telki állományt vásárol össze potom pénzekért. A helyzet annyira súlyosnak bizonyul, hogy a kormányzat úgy dönt: ínségkölcsönt folyósít a megye érintett községeinek (összesen 30 ezer forintot kap Borsod), illetve 1863 őszén és 1864 tavaszán vetőmagkölcsönt juttat a bor­sodi gazdáknak is. A hitelélet és a földtulajdonlás összefüggéseit szemléltető dokumentumok is helyet kap­tak a kiadványban. Ezekből kiderül, hogy a falusi emberek többsége (de a miskolciak is) első­sorban a környezetükben élő, forgatható tőkével rendelkező hitelezőkhöz fordult kölcsönért. A kötelezvények szerint a kölcsönösszegért az 1860-as években szinte mindvégig a törvényes „hatos kamatot" számították fel, ám e 6 %-os kamat láttán helye lehet némi kételkedésnek: akár az uzsorát tiltó törvény is irányíthatta annak a tollát, aki kamat gyanánt ezt a számot tün­tette fel. Források szerint elterjedt gyakorlat volt, hogy a valójában felvett összegnél nagyobb tőkeösszeget írtak a kötelezvényre, s ilyen módon érték el a hitelezők, hogy büntetlenül jussa­nak az általuk elvárt haszonhoz. Az uzsoratörvény eltörlése után a kamatok előbb lassan, majd ugrásszerűen nőttek: a 12-14%-os adatok után hamarosan a 60-80 % körüli adatok is feltűnnek a kötelezvényeken. Egészen extrém esetről tanúskodik az a Tiszatarjánból származó irat, amely szerint né­hány forintnyi kölcsönösszeg felvétele fejében a felvevők 32 évre zálogba adják legelőjüket a hitelezőnek! Az egyéni hitelezők mellett kölcsönért lehetett folyamodni a lassacskán Borsodban is szaporodó pénz- és hitelintézetekhez (pl. Miskolci Takarékpénztár, Miskolci Hitelintézet), árvapénztárakhoz, egyházi alapítványi pénztárakhoz, önsegélyező egyleti pénztárhoz, egyes helyeken (lásd Múcsony) a községi gazdasági pénztárhoz. Sőt Borsodban működött a Re-

Next

/
Oldalképek
Tartalom