Emlékkönyv dr. Deák Gábor 80. születésnapjára (Miskolc, 1999)

ÉLETEM TÖRTÉNETE - Deák Gábor

gógia-filozófiából megszereztem Szegeden az Orsz. Tanítóképzőintézeti Tanárvizsgáló Bizottságnál a tanítóképző-intézeti tanári oklevelet is. Ekkor már Miskolcon voltam állásban a Szabadművelődési Felügyelőségen. 1957-ben Budapesten, az Eötvös Loránd Tudományegyetemen történelemből „kitüntetéses" középiskolai tanári oklevelet szereztem. „Isten igájában". Utam a tanári pályáig A háború és előtte a fasiszta ideológia terjedése elvett olyan lehetőségeket tőlem, amelyek vágyaimat vágták el. Már debreceni III. éves teológus koromban sárospataki vallástanárom, Bódy Dénes a IV. év elvégzésére ösztöndíjat szerzett Heidelbergben. A Hittudományi Karhoz és a Tiszántúli Egyházkerülethez fordultam, hogy engedélyezzék a IV. év ottani hallgatását, vizsgázni, I. lelkészképesítő vizsgát tenni hazajövök. Nem járultak hozzá azzal az indokkal, hogy a heidelbergi egyetem rektora, Ernst Krick, aki a 20-as években nemzetközileg elismert pedagógus volt, fekete SS egyenruhában járt be az egyetemre. Ez volt az első ösztöndíj-lehetőségem. II. lehetőségem a holland Stipendium Bernhardinum volt, ami meghiúsult Hollandia német megszállása miatt. III. lehetőségem is volt, mert professzorom, dr. Várkonyi Hildebrand a doktori fokozat elnyerése után nemcsak tb tanársegédnek nevezett ki a Pedagógiai Intézetbe, hanem Jénába ösztöndíjat is szerzett Petersen Péterhez, akinek Jéna-tervét kellett volna feldolgoznom. Addig csak egy kis 16 oldalas füzet jelent meg róla kibédi Varga Sándor összeállításában. Ő a Tudományos Akadémia titkára volt (kibédi Varga Áron apja), apja a Kolozsvár Monostori úti ref. egyháznál volt kántor-tanító. Jártam is az ösztöndíj-ügyben Domanovszky Sándornál, az Ösztöndíj Bizottság elnökénél. De eredmény nélkül, mert sorban álltak az ösztöndíjasok, várva, hogy kimehessenek. Én a sorban az utolsó voltam. 1943. április 1-től szórványlelkész is voltam Szolnok-Doboka megyében. Pénteken délután kimentem, szombaton vallásórákat tartottam, vasárnap körbejártam a községeket, prédikáltam, estére hazaértem Bányai bácsiékhoz, hétfőn reggel mentem be Kolozsvárra a Pedagógiai Intézetbe, és intéztem a gyülekezet ügyeit. Az volt a terv, hogy parókiát építünk. Én ugyan nem akartam ott lelkész maradni, de ha állandó pap van, vissza lehetett volna hozni a románná lett magyarokat. Sajnos, a történelem másképp döntött. Kecsedszilváson Keresztúri Ferenc nevű tanító akkor építette a házát a templom falaiból. Csak Girolton és Kecseden állt még a templom. Berendi, Csákay, Kerekes, Szántó, Váradi nevűek voltak a románok. A válaszúti pópa Csákay Teofil volt, y-nal írta a nevét. A jegyző azon az állásponton volt, hogy ő akkor is jegyző akar ott lenni, ha újra román világ lesz. Egyszer megfogta a kezem, mondván, „Gyere be a jegyzői irodába hetente egyszer, a gazdakönyveket fogod kezelni. Több fizetést kapsz,