Miskolc a millecentenárium évében 2. (Miskolc, 1997)
Magyarság és kereszténység, magyarság és európaiság - Török József: A pálos rend hatszáz éve hazánkban és Európában
„Miután érdemei miatt hamar esztergomi kanonokká lett, ... vendégszeretete folytán . . .a magányos helyek barlangjaiban szétszórtan lakó, s emiatt remetéknek nevezett férfiak gyakran eljártak házába ... (Özséb úgy döntött, hogy elhagyja a világot, az otthont, a vagyont, önmagát és övéit, hogy egészen alázatosan az Urnák katonáskodjon az O táborában." 5 Az egyetlen életrajz közli, hogy Özsébnek társai akadtak, akik „elhatározták, hogy vele mennek és együtt laknak." 6 A tatárok váratlan támadása azonban megakadályozta óket tervük kivitelezésében. Özséb néhány évig késleltette a remeteségbe vonulást, az újjáépítésnek szorgos munkása lett. Két ifjú, Benedek és István csatlakozott hozzá és 1246 táján megtörtént a „kivonulás" a közeli Pilis hegység rengetegébe. A mai Kesztölc falu határában, az ún. „hármas barlang" mellett néhány év múlva, talán 1250-ben kicsiny monostort és templomot emeltek a Szent Kereszt tiszteletére. A pilisi remetéknek Özséb személyében volt papjuk, mert ekkorra már minden bizonnyal fölszenteltette magát. Lehetséges, hogy társai közül más is részesült az egyházi rend szentségében. A patacsi testvérekkel ellentétben nekik nem kellett valamely közeli falu templomába járni, hogy részt vegyenek a szentmisén és a kisded monostor mellett hamarosan szentély emelkedett. A Pilis erdeiben élő remetékre ez a tény is vonzást gyakorolhatott és egyre többen költöztek Özséb és társai közelébe. Milyenek lehettek mindennapjaik? A rendi hagyományban a magyar remeték hőskora a következőképpen adódott át az újabb meg újabb remetenemzedékeknek: Özséb „sok testvért gyűjtött ide a közösségbe, velük együtt étkezett, velük azonos módon öltözködött. Velük volt a közös hálóteremben is. A közös munkából mindig kivette részét. Ha felüdülés, erőgyűjtés végett vagy más sürgős okból a házat elhagyni kényszerült, testvérek kísérték, Istenről vagy a Szentírásról vagy az életvitelről beszélgetett velük s kedves tréfálkozás élénkítette a társalgást. ... Úgy nevelte a neki alárendelteket, hogy társaságuk bárhol kellemes legyen." 7 A ruházatuk szürke színű, durva, fehérítetlen gyapjúból készült, csak a következő században törekedtek a fehér szín viselésére, hogy megkülönböztessék magukat a kóbor remetéktől. A püspökök, mint a helyi egyházak felelős irányítói, rendszerint gyanakodva nézték a joghatóságuk alá tartozó területen élő remetéket, 5 Uo. 36-37. 6 Uo. 38. 7 Uo. 47.
