Pfliegler J. Ferenc: Életem. Egy miskolci polgár visszaemlékezései 1840-1918 (Miskolc, 1996)

18. fejezet TÖRTÉNETI KITÉRŐ A MISKOLCI ÁLTALÁNOS IPARTÁRSULAT TÖRTÉNETÉNEK ISMERTETÉSE ELŐTT

szempontjából. Többféle intézményi léptettek életbe, amelyek mind a magyar kézműiparosság szabad vagyoni fejlődését lettek volna hivatva meggátolni. Először volt a céhbiztosi intézmény. A cénbiztosokat azért ültette a hatalom a céhek gyűlése alkalmából a nyitva levő céhládák mellé, hogy az egyes céhek országos szervezkedést megindítani ne merészelhessenek a feldolgozandó nyerstermények áraira vagy az ipari készítmények egységes ármegállapítására, és ne hozhassanak a törvényhatóság területén kíuil más területekre is egyöntetű megállapodásokat. A közhatóságok arra törekedtek, hogy áriimitációkkai a mezőségi terményeknek árait a magok részére előnyösen állapítsák meg; ellenben, hogy már a húsnál, s a pék sütötte süteményeknél, de később más egyéb, gazdálkodáshoz szükséges eszközöknek ármegállapításánál biztosították előnyüket, az csak természetes. Hogy az itt leírt, s a magyar ipart általánosan, az egyes iparosok vagyonosodását pedig külön-külön is gátló intézkedések az iparososztáht óvatosságra s gondosságra ösztönözték, az természetes. A védtelen, s nagyon békeszerető magyar iparosságot ez arra intette, hogy ernyedetlen szorgalommal, munkássággal, s takarékosságai hozza helyre azt, amit a rája súlyosan nehezedő, idézett rendeletek okoztak. A műhelyekben általában hajnali 5 órától este 7-ig tartott a munka. Voltak olyan mesterségek is, amelyeknél a munkaidő hajnali 3 h-tól, esteli 8 h-ig tartott. Az iparosok takarékossági szelleme közmondásossá vált. Az az iparos, aki ipari termékeinek az országos, vagy heti vásárra való szállításánál éjei nappallá tett, megelégedett azzal, hogy kenyéren, szalonnán, vagy túrón kíuil mást, meleg ételt nem evett és a saját maga termesztette lőrén kíuil más üdítő italt nem ivott. A ruházata a lehető legegyszerűbb volt úgy anyagában, mint formájában és elkészítési módjában is, hiszen a mesteremberek egymást látták el anyagban és az elkészített gúnyákban. Nem ismerte a mesterember a divatot, a divat százféle változásait, mert az apa által elviselt ruhadarabot a fiú, vagy sok esetben az unoka viselte. A házi eszközökben a vörös vagy sárgaréz edények, a cintál, tányér, s kanál is, lányágon ivadékról-ivadékra szállt át. Ilyen egyszerű életmód mellett egész természetes, hogy a magyar iparosság, habár lassan is, vagyonikig gyarapodott és ezzel aztán az is járt, hogy a magyar iparosság, különösen a városokban önérzetében igen megnövekedett, a magisztrátusban, az egyház tanácstermeiben is sokszor, de nagyon sokszor, döntő befolyást gyakorolt az ügyek menetére. Sok esetben továbbá, az egyszerű mesterember eleven ésszel és felfogással megáldott fia, mint fiskális, doktor, vagy mint pap a társadalomban vezérszerephez jutott. Helyét olt becsületesen megállotta. A józan, becsületes és hazafiasán gondolkodó iparososztály leszármazottai sokszor a nemes vármegye zöld asztala körül is helyhez jutottlak. Az ősök hagyatékában s hagyományaiban élősködő osztály, az előretörő iparososztályban ellenséget látva, ahol lehetett, megtette a magáét arra, hogy az utóbbit, ott gyengítse, ahol hozzáférhetett. Ez a magyarázata annak, hogy az 1872-iki ipartörvény gyártása körül kontárkodók íőgondja az volt, hogy a több, mint félmillió önálló hazai iparosság tömegébe üszköl vessenek a politizálásuk