Miskolc története IV/2. 1848-1918-ig (Miskolc, 2003)

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

kompenzálva) átesztétizálódik, műalkotássá nemesedik.

387 És ha ez a nyugalmas életút szemben is áll a Petőfi-példára hivatkozó elvárásokkal, tökéletesen megfelel az Arany-iskola - az öregkor költészetét rehabilitáló - ideáljainak.

388 Az öregség attribútumaihoz már fiatalon is vonzódó Lévay tehát mint „az egészséges, szép öreg kor poétája", mint „az öregség életművésze és költője" kap helyet a magyar irodalom arcképcsarnokában.

389 Nagyon valószínű, hogy elsősorban pátriárkái korával járó tekintélyének, folyamatos és tartós költői jelenlétének köszönheti a személye felé irányuló megkülönböztetett figyelmet, azaz Arany, Petőfi és Tompa kortársaként, a régi és dicső költőnemzedék „utolsó mohikánjaként", „Magyarország elmúlt fél századának élő memoárjaként"

390 válhat kultikus figurává. Mindenkit túl kell élnie ahhoz, hogy alkalmassá váljon a magyar irodalom dicsőséges hagyományának (jelképes) átörökítésére. Az a nagyhatású idea, miszerint az utókor az öreg költő személyén keresztül (már-már misztikus) kapcsolatba léphet a magyar irodalom Arany-korával, a legtöbb Lévayval kapcsolatos megnyilatkozásban megtalálható.

391 Még a Lévay-féle költészetfelfogással szemben álló Hatvány Lajos 3S7 BERZEVICZY A. 1925. 315. p. Lásd még: BABITS M. 1918. 164. p.; ZSIGMOND F. 1918. 260. p. M

« Lásd: ZSIGMOND F. 1918. 254. p.; SCHÖPFLIN A. 1925. 389. p. «w RAVASZ L. 1926. 5. p.; VOINOVICH G. 1925. XXII. A kultikus jellegű interpretációk persze nem csupán az isteni adománynak, a kiválasztottság jelének tekintett magas életkorra hivatkoznak, de azt is hangsúlyozzák, hogy Lévay kiváló testi és szellemi kondícióban, úgymond alkotóereje teljében élte meg az aggastyáni kort. (Lásd például az 1911. évi Lévay-jubileum laudációit: SZERÉNYI S. 1912. 94 és 95-96. p.) Beöthy azonban még ezen a formulán is túllép, amikor az ősz költőt valamiféle példátlan, a biológia törvényeit meghazudtoló aggkori szellemi kiteljesedés képességével ruházza fel: „művészi erőd nemcsak megtöretlen, hanem szinte a mai napig emelkedőben van" (SZERÉNYI S. 1912. 6. p.). Hasonlóan fogalmaz Lévay monográfusa, Zsigmond Ferenc is: „az aggság évei az ő költészetének nem hanyatlását, hanem betetőzését jelentik" (ZSIGMOND F. 1918. 253-254. p.). Lásd még: VOINOVICH G. 1918. 298. p. »> KRÚDY Gy. 1989.109. p. 391 Nem hiányzik az 1911. évi jubileumi laudációkból sem: „az Ő kezeit a Petőfi, Arany és Tompa kezei szorították. Tekintsünk reá azzal a fölemelő tudattal, azzal a büszke érzéssel, hogy barátja volt a legnagyobbaknak, hogy Ő azoknak a nagy időknek, mikor irodalmunk soha nem remélt fényességben tündökölt, ma az egyetlen élő tanuja és máig tevékeny részese". (Miskolczi Napló, 1911. nov. 19. Lásd még: SZERÉNYI S. 1912. 4-6, 81, 88. p.) A toposz megjelenik Voinovich Géza nekrológjában is: „Lévay Józsefben nemcsak eg}' egyéni és kiváló költőt vesztettünk, hanem utolsó élő tanuját is Petőfi és Arany korának." (VOINOVICH G. 1918. 296. p.) Centenáriumi emlékbeszédében Ravasz László ugyancsak ezt a formulát alkalmazza: „Ez a kedves, tisztes öreg úr volt az az élő híd, amely irodalmunk aranykorát a mai nemzedékkel összekapcsolta; ő volt az átmenet a történelem és a mai nap között" (RAVASZ L. 1926.1. p.).