Miskolc története IV/2. 1848-1918-ig (Miskolc, 2003)

KULTÚRA ÉS MŰVELŐDÉSTÖRTÉNET

megállapításai is arra engednek következtetni, hogy az öreg poéta a „daliás idők" rekvizítumaként válhat a méltatások tárgyává: „Lévay József, aki ugyan nem volt termelő lángész, csak amiért túlélte kortársait, mégis mint a kornak tiszteletre méltó géniusza lélegzett közöttünk. O volt a kapocs, mely bennünket a magyar irodalom eleddig legpompásabb kivirágzásának örökre elmúlt éveihez kötött. [...] a magyar klasszikus irodalomtörténet egész emberi intimitása veszett ki Lévay val a mi világunkból. [...] személyében a köztünk élő Vörösmartyt, Petőfit és Aranyt temetjük".

392 A demonstratív (köz)tisztelet tehát nem Lévay vélt vagy valós irodalmi teljesítményére, hanem irodalomszociológiai státusára alapozódik. Petőfi, Tompa és Arany (egykori) pályatársaként és barátjaként Lévay a szakralizáló tendenciák hatókörébe kerül, már-már a nemzeti mitológia hősei közé emelkedik. Ahogy Zsigmond Ferenc írja: „az elhunyt jelesek: kiknek nagy barátja, a nagy idők: melyeknek tanúja volt, kezdtek fényükkel glóriát fonni ősz feje köré. [...] Lassanként azzá vált Lévay irodalmunk számára, aminek ő az öreg honvédeket nevezi egyik versében: élő ereklyévé."

393 Mivel e pátriárka-szerep tartozékaként Lévay kötelessége (és egyben privilégiuma) volt a „nagyok" emlékének megőrzése és áthagyományozása, viszonylag gyakran a közönség elé lépett a tisztelet kinyilvánításának reprezentatív eseményein. Az obligát kultuszesemények és irodalmi megemlékezések (díszmagyarba öltözött) közönsége az ő ódáinak és emlékbeszédeinek hatására merengett el a nemzeti múlt dicsőségén. A miskolci poéta a szoboravatók ünnepelt dalV)1 HATVÁNY L. 1960. 11/101. p. Lásd még: BABITS M. 1918. 163-164. p. M» ZSIGMOND F. 1918. 254. p.