Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 9. (Miskolc, 2002)

Városrendezési tervek és megvalósulásuk a XIX-XX. századi Miskolcon

dő „gyökeres átalakítását" bemutató munka „az első regionális és általános rendezési tervek" között kiemelni, hogy 1948-ból a borsodi iparvidékre vonatkozó széleskörű vizsgálatok kezdődtek el. „Fogyatékosságai ellenére a borsodi régió terve első példája a magyar településtervezésben a komplex szemlélettel készült, nagy összefüggő területre kiterjedő, a műszaki és gazdasági kérdéseket egyeztető és értékelő tervezési munkának." A nagyobb területre készülő tervnek így lett része Miskolc általános rendezési terve. Mindössze fél évtizedig élt a köztudatban, hiszen 1952-ben új rendezési tervhez kezdtek. Amikor másfél évtized rálátással lehetett véleményt formálni a koncepcióról, az megosztotta a szakmát. Egy megközelítésben a Weiner-tervvel „a városnak környezetéhez viszonyított jelentőségét, közlekedési adottságait, a meglévő épületállományt és az építési lehetőségeket helyesen értékelő terv született." Más megközelítésben viszont - s mert kellő módon nem mérték fel Miskolc szerepét és jelentőségét a népgazdasági terv végrehajtásában - a terv annyira túlságosan merész gondolatokon nyugszik, hogy az hosszú távon sem valósítható meg. (Ilyen, még 1953-ig visszatérő elképzelés volt a vasúti létesítmények teljes építészeti átrendezése.) A terv viszont tartalmazott reális elemeket, mint pl. a déli elterelő út, amely megvalósult. (Igaz, ennek az „ötlete" már a XIX. század végétől szerepel minden városszabályozási és rendezési koncepcióban.) A tervben már szerepel az Egyetem helye az Avas és Tapolca között a Dudujka térségében, ahol később a megvalósítás elkezdődött. Az 1960-as évek szakmai véleménye szerint a tervnek „történelmi" jelentősége abban áll, hogy „első ízben vetette fel a népgazdasági tervezés és városrendezés kölcsönhatásának problémáját." Miskolc mégis az „átépülő városok példája" lett, pontosabban az un. kompozíciós tervezés egyik „szép példája". Ezen pedig azt kell értenünk, hogy a városfejlődés korábbi évszázadaiban, vagy a XX. század közepét megelőző évtizedeiben a „városi telek magántulajdona legfeljebb egy-egy utca vagy tér egységes megtervezését tette lehetővé. Az így létrejövő együttesek, az egyébként rendezetlen városban elszigetelve alakultak ki, még közelebbi környezetükkel való kapcsolatuk is teljesen megoldatlan maradt, nemhogy az egész városszerkezetben való jelentőségük megfelelő megfogalmazására lehetőség nyílt volna." Ezzel szemben új feladatot jelentett a kompozíciós tervezés, amelyben „a lakóterületi egységek rendszerének következetes keresztülvitelével az egyes városrészek, azok központjai egymás mellé- vagy fölérendeltségének viszonya határozottan kidomborodik." Miskolcon ez a hagyományos technológiával történő, 1952-1962 közötti építkezések időszaka, amikor az építkezésre lehetőséget adó egységek, az egykor önálló közigazgatású területek, települések közötti szabad területek voltak, vagy olyan részei a városnak, ahol szanálás nélkül lehetett egy létesítendő útvonal mindkét oldalát beépíteni. (Első esetben a Győri kapu északi és déli oldalának a beépítése a példa, a második esetben a Selyemrét észak és dél, vagy a Zámenhoff u. I—II. tömbökre gondolunk.) Egymásra vetítve Miskolc 1940-ben és 1960-ban készült térképét, pontosan érzékelhető, hogy „az önálló közigazgatási egységek között megvalósított létesítmények így mintegy varratát képezik a ma Miskolcának, anélkül, hogy egységes városképekről, hangulatról beszélhetnénk." A város 1948-as általános rendezési tervét tehát 1951-ben a VÁTI (=Városépítési Tervező