Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

AZ AVAS A VÁROSKÉPBEN

seggel bírna egy ilyen egyedülálló, «európahírű» leletegyüttes konzerválása és bemutatása." 1929-1930-ban sorra láttak napvilágot olyan nyilatkozatok, mint pl. „az ősember avasi kovabányája a legrégibb Európában", vagy „a város hajlandó áldozatot hozni, hogy a kőkori ember bányája és műhelye eredeti állapotában megmaradhasson." S hogy nemcsak a magyar tudományos közélet és a város vezetése tartotta fontosnak az avasi kutatásokat, mi sem bizonyítja jobban, mint az 1930-1931. évi híradások, melyek szerint a Nemzeti Múzeum a miskolci múzeum munkatársaival folyamatosan (5-6 éven át) ásattatta az avasi platókat, s minden esetben újabb leletegyüttesekre, műhelyekre bukkantak, ami felvetette annak a gondolatát, hogy nem sok, hanem egy-két, de nagy kiterjedésű bánya működött az avasi dombtetőn és lejtőin. 1933-ban az Avas keleti lejtőjén (az akkori Zöldfa u. 13. számú ház telkén) tárták fel a következő, mintegy öt és félezer évesre becsült telepet, majd 1935-ben az Avason egy 30 méter hosszú, 6 méter széles ásatási terepen 3 újabb őskőkori műhely nyomára bukkantak. Ennek az érdekessége az, hogy 1936-ban a múzeum nemcsak külön kiállításon mutatta be az avasi leleteket, hanem a Miskolci Hét rendezvényei között szerepeltette a kovabányák szabadtéri bemutatóját is. Az 1930-as évek második felében, végén a téma országos és nemzetközi hírű szaktekintélyei eljutottak annak megfogalmazásáig, hogy: „A Bükk hegységből indult útnak Nyugat felé az ősember kultúrája." Az 1940-es évek háborús hangulata, majd a háború, s az azt követő évek a város e különlegességét az érdeklődés perifériájára szorították. Közel fél évszázadnak kellett eltelnie, míg újra felreppent a szenzációs hír: Európa legrégibb kovabányáját találták meg az Avason. (Egyedi kutatások közben is voltak, hiszen Vértes László, Tóth Lajos, Korek József, Hellebrandt Magdolna és Simán Katalin is végzett kutatásokat, eredményeik, adataik mégis inkább múzeumi kiadványokban láttak napvilágot, mint a folyamatos érdeklődést felszínen tartó helyi vagy országos sajtóban.) Az új lelőhelyre a Kálvária fölött, a Tűzkövesen, annak az útnak az építése közben találtak, amely az Aulich Lajos u. folytatásaként egy íveléssel torkollik a Perczel Mór utcába. 19871988-ban folytak itt a tereprendezési munkálatok, s a közművek elhelyezésekor mélyen belevágtak az Avas-platóba. A múzeum ősrégészettel foglalkozó munkatársa, Ringer Árpád ekkor talált rá a már megsérült „kovapadra", majd a kutatások során a kovabánya közvetlen szomszédságában emberi település nyomára is bukkant. Az érdemi munka kb. egy 200 m

2-es terület feltárását kívánta volna meg, amelyre akkor nem volt lehetőség. A kutatóhely visszatemetése előtt azonban megállapítható volt, hogy ez a lelőhely külszíni fejtő volt, szemben az 1930-as években feltárt „társaival", amelyek aknás, földalatti járatokkal ellátott bányák voltak. Az előkerült leletanyagból a bánya hosszú időn keresztüli használatára lehetett következtetni. A megmunkálás módszere az a pattintás volt, amely az ún. magkőről leválasztotta a szilánkokat, majd ezeket, vagy ezek közül a használhatónak minősítetteket tovább munkálták, finomították. így készültek a pengék, kaparok, kétoldalú élezéssel ellátott lándzsahegyek. (Ezt a technikát a szakirodalom Levalloistechnikának nevezi első felbukkanási helyéről.) A kutató régész megállapította, hogy a szabadban álló és létező település meleg időjárásra utal, s így valószínűsíthető, hogy a középső őskőkor idősebb szakában, mintegy 120.000-100.000 év