Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

Bevezető

Előszó A feleség, az édesanya, a kolléga és a szerzőtárs FüGEDi MÁRTA emlékére „A halottak nem lesznek boldogabbak a tömjén által, mit sírjokon erényeiknek gyújtunk, Mi leszünk szegényebbek lélekben és szellemi értékben, ha tőlük a méltó elismerést megtagadjuk. " (Lévai/ Józsefi A Miskolc írásban és képekben című sorozat mostani, hetedik kötete elsődlegesen a látványról, a város közvetlen környéke különlegességeiről, idegenforgalmi nevezetességeiről szól. Már 1999-ben felvetődött, hogy mutassuk be az Avas, Tapolca és Lillafüred látható és rejtett értékeit. Ezért az írásos és képi anyagot igyekeztem úgy formálni, alakítani, hogy kitűnjék a város egykori arculata folyamatos változása, s természetesen az is, hogy Miskolcnak a következő évszázadban nemcsak új jelmondatra, nemcsak új márkajelre, hanem alakítandó, „eladható" új arculatra, imázsra van szüksége. A város a 19. századvégi „kísérletek" után, főleg az 1907-1909 között megszerzett önálló törvényhatósági státuszával élve Miskolc szimbólumává kívánta fejleszteni, építeni az Avast. Ekkor született a jelmondat is: Az Avas Miskolc Gellért-hegye. Miskolc „hegyé"-hez számos várostörténeti különlegesség kapcsolódik. Európai jelentőségű őskőkori telep- és lakóhely. A 13. századtól templomából, - amelyet először a város védőszentjéről, Szent István királyról neveztek el - az eltelt évszázadok negyed ezer generációjának képviselőit temették el, s méltán lett sok híres síremlékével műemlék-együttes. Hasonló idős pincerendszere a 19. század végéig „telítettségével" mutatta, hogy mennyire volt meghatározó foglalkozás a szőlőművelés, amely éltetője lett számos más kézműves mesterségnek is. A termés értékesítésére szerveződött, balkáni eredetű kereskedőcsoport pedig a bornak nemzetközi piacot jelentve gazdagította, s gyökeresen átalakította a várost, annak építészeti képét. A pincék a miskolci polgár életének és hangulatának, kedélyének is éltetői voltak, emlékei maradtak. Egy 18. századi mondás szerint csak az számított igazi miskolci polgárnak, akinek saját pincéje volt Miskolc valamelyik szőlőhegyén. A pincékbeli vendéglátás szülte a kocsonyába fagyott béka legendáját is, amelyet dísztányérok és képeslapok egyaránt hírül vittek a miskolciak nem igazi dicséretére. A bor és a kocsonya szülője és a 20. század közepéig éltetője volt irodalmi asztaltársaságoknak. A sokféle és különös történetű építmények közül érdekes históriák kötődnek a kilátókhoz, amelyek mindig úgy épültek, hogy a város minden részéről egyformán láthatók, az ottani történések pedig hallhatók legyenek. Az első avasi kilátó Rákóczi fejedelem és bujdosótársai hamvainak Kassára szállítására készült, a második 1956 októberében égett le, a jelenlegi harmadik pedig különleges építészeti megoldásával, s az onnan előtáruló látvánnyal „átível" a követ-