Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

AZ AVAS A VÁROSKÉPBEN

az Avasra fel kell vezetni a biztonsági és a jól láthatóság okából a gázvilágítást; főutakat, a főutak mellett pedig pihenőket kell kialakítani, amelyek a védhetőség miatt vasból készüljenek, s végül: a város mellett a költségeket nemcsak az ottlakóknak, hanem mindenkinek vállalnia kell, hiszen ez közérdeket szolgál. (Tehát a megvalósításra egyfajta városi pótadó jelentette volna a fedezetet.) E terv elfogadása után két, s az első világháború után is közel egy évtizeddel még mindig Túry József volt az Avas-rendező bizottság elnöke, s beszámolójából az Avas külsőleg is szép, rendezett viszonyaira gondolhatunk. Az Avas valamennyi - részben ma is meglévő - platója, parkosított tere kiépült, s ezeket beton-pergolák övezték, amelyet beborított a futórózsa. Az ún. Kühne-pihenő már létezett, hiszen a Kühnepihenőtől a zsidó temetőig terjedő Avas-tetőn új ingatlanrészeket szerzett a város. „Ezekre most új platókat fogunk építeni, s rajtuk végigvezetjük a pergolákat. A Pfliegler-villák előtt egy szabályszerű sétányt épít ki a város - nyilatkozta az elnök, - hogy innen a legszebb kilátás nyíljon a városra." A világítást a háború évei tönkretették, de elkészültek az Avas új megvilágításának tervei. (Ez arra a kérdésre adott válasz volt, hogy az Avas csak gyéren van kivilágítva, míg a Népkert nappali fényárban úszik!) Az Avas-rendezés egy érdekes elképzelését mondta el Hodobay Sándor polgármester, aki a templom köré a budai Halász-bástyához hasonló feljárót kívánt kiépíttetni, s elodázhatatlannak tartotta az Avas legfelső platóján a „Rákóczi-torony" felépítését, amely nemcsak a látványosságot, hanem a város tűzvédelmét is kellett, hogy szolgálja. (Tűzmegfigyelő állomást is szerettek volna kialakítani benne). Túry József 68 éves korában, 1932-ben elhunyt, s ez hosszú távon meghatározta az Avas-rendezés „hatékonyságát". (Túry Józsefet a Deszka-temetőben temették el, síremléke jelenleg is itt található.) 1934-ben az első Miskolci Héten ugyan felavatják a kilátót, az Avas vendéglátó helyei főleg nyáron nagy forgalmat bonyolítanak le, de a templom és a temető, a meglévő síremlékek állaga ha változik is, éppúgy mint a régi borházak, vagy villák állaga, nem előnyükre szolgál, a lepusztulás állapotát mutatja. 1941-ben aztán nagybetűs címmel kéri a sajtó: „Ne engedjük elpusztulni a régi híres Avas-kultuszt!" Az ismeretlen szerző Miskolc egyetlen idegenforgalmi attrakcióját „a miskolci Svábhegyet" emlegetve írja: „A régi Miskolc büszkesége, a mai Miskolc mostohán kezelt Hamupipőkéje az Avas. Valamikor eleven, pezsgő életet éltek a ma elhanyagolt, elnémult pincesorok. ...Ez az egykor virágzó Avaskultusz annyira jellemző volt Miskolcra, hogy ha idegen a város nevét hallatta, önkéntelenül, emblémaszerűen megjelent elobe az Avas meredek oldala az ősi templommal, a magánosan álló harangtoronnyal. És ez a tradicionális Avas-kultusz indokolt is volt minden tekintetben. A természet nem adhat szebb ajándékot egy fejlődő városnak, mint ezt a zöldellő, romantikus szépségű, a város szívébe nyúló, hegynek is becézett dombot." A fejlődő város és annak büszkesége, az éppen most svábhegynek nevezett domb tehát más szlogenekkel, közhelyekkel, vagy jelzőkkel a 20. század negyvenes, már háború zaklatta éveiben is elválaszthatatlanul összekapcsolódik. Az Avas-rendezési tervet nem sikerült megvalósítani (vagy amit igen, az eltelt negyedszázad alatt kellő anyagi eszközök és gondoskodás hiányában tönkrementek), így érthető a kifakadás: „Valamikor ennek a hegynek a gondozása, fejlesztése, az Avas-kultúra ápolása elsőrendű feladata volt a város vezetőségének. Akkor kápráza-