Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

MISKOLCRÓL ALKOTOTT KÉP

A „miskolci talyigások" vályogvetésnél, 1912. k. útállomáson lehetett őket felfogadni. (Későbbi változatukat a paraszt talyigások jelentik, akik számos nagy építkezésnél, így a vasgyár építkezéseinél is részt vettek, vagy az 1950-es évek elejéig földmunkákat, s kövezési munkákat végeztek a város számára. A lovas „munkaeszköz" neve ekkor azonban már „kordé" volt, s így is szűnt meg, „kopott ki" egy szakma, s annak képviselői a város történetéből.) A Miskolcról szóló közhelyek egyike a lábbelihez, nevezetesen a csizmához kapcsolódott. Egy másik viseletdarabot, a fürtös gubát viszont jóval korábban megfigyelték a városba látogatók. A mesterség képviselői a 18. század első harmadában már céhbe tömörültek. Kevés megmaradt tárgyi emlékük közül pecsétnyomójuk az 1732-es évszámot őrzi. A mesterség alapja a juh hosszú szálú szőrének nemezzé tömörítésére, vagy szövéssel történő feldolgozására épült. A szőrt a süvegesek, kalaposok tömörítették - elsősorban nemezzé, míg a szűr- és gubacsapók megszőtték. A szűrszabók, gubások az anyag durvasága miatt elsősorban a „pór"-népnek, a közrendnek, a vásárra járó paraszt- és pásztorembereknek dolgoztak. Borsod vármegye már 1684-ben fontosnak tartotta a mesteremberek termékeinek árszabását megalkotni (vagyis: limitálták az árakat). Ez is mutatja, hogy „a guba, ez a régies szabású gyapjú szőttesből készült kabátféle, a magyar lakta területek északkeleti részén, tehát éppen