Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 7. (Miskolc, 2000)

MISKOLCRÓL ALKOTOTT KÉP

azokkal rakathatta fel, a mikor is egy régi magyar akó bortól, ha azt pinczéből vonták fel, 8 dénár, ha pedig kamrából 6 dénár járt nekik. Ha pedig nem akarná a korcsolyásokat igénybe venni, azt a bírónak jelenteni köteles, a mikor is másokkal felrakathatja, vagy maga is felrakhatja a bort, de a megszabott díj felét ez esetben is köteles a korcsolyásoknak megfizetni." Érdekes, hogy e rendelkezés megerősítésével, vagy újrafogalmazásával 1755-ig nem találkozunk Miskolcon. Borsod vármegye statútumai között pedig a foglalkozás sem szerepel, nem még az arra való utalás, hogy esetleg egy-egy nagyobb településen a céhbe, ebbe a sajátos érdekvédelmi szervezetbe tömörültek volna. A „Néprajzi Lexikon" magyar nyelvterületen a fogalmat ilyen tartalommal nem ismeri, „A magyar nyelv történeti-etimológiai szótára" viszont igen, s olyan magyar eredetű szónak tartja, amely „hordónak ferde pályán történő görgetésére használatos gerendaszerkezet" értelemben a 14. század közepétől használatos. Nyelvészetileg ugyan nem magyarázható, de a szó továbbélése az avasi pincékben és a mai vendéglátásban összefüggésbe hozható azzal a „tárgygyal", amely az ital szekérről való „lecsúsztatását" elősegítette. A magyar vendéglátásban közismert borkorcsolya elnevezés így egy valóban létező, ősi miskolci mesterséggel összekapcsolható, amely a görög borkereskedelem meglétéig, illetve a filoxéra-járvány pusztításáig egy speciális miskolci foglalkozás volt. A borszállítás egy másfajta különlegessége az ún. miskolci talyiga. Az egy lóval húzott, „fortélyos" közlekedési és teherszállítási eszköz első levéltári említése 1768-ból való. A 18-19. századi feljegyzésekben a tajiga, talyiga lehetett kőhordó, meszet hordó, közönséges, állagát-állapotát tekintve pedig (a vagyonösszeírások alapján) nagyon sokféle. Bodgál Ferenc egy néprajzi tanulmányában úgy véli, hogy a szekérrel nehezen megközelíthető Avasra, Tetemvárra, Bábonyibércre ezzel a kétkerekű talyigával könnyebben fel lehetett jutni (akár a szőlőhegyre, akár a borospincébe), mint a hagyományos szekérrel. A talyigával való fuvarozás az utak rossz állapota miatt már a 18. században szükségessé tette, hogy a város fő- és fontosabb útjait a Szinvából hordott kaviccsal töltsék fel. Különösen fontos volt ez a szőlőhegyi és pincesori utak esetében, amelyek gondozásával - a város mindenkori igyekezte ellenére - senki sem akart foglalkozni, így aztán az avasi utak két szélét nemcsak a keréknyomok, hanem az itt lefutó esővizek annyira kimélyítették, hogy ezek az árkok a feltöltés nélküli utakat járhatatlanná, a pincéket megközelíthetetlenné tették. A miskolci talyiga különlegességét e feladat megoldásának „felfedezése" jelentette. „Mivel az út közepén a lónak nehéz lett volna a kidomborodó rögeken a járás - írja Bodgál Ferenc -, a talyiga tengelyét kb. 10-15 fokos szögben ferdén illesztették fel, hogy a ló a jobboldali keréknyom irányába tudjon lépni. Ilyenkor a baloldali kerék kissé hátrébb került. Ezenkívül a talyigarúd végét kissé kifelé hajlították, így a keréknyomba lépés és a könnyebb haladás biztosítva volt." Egy-egy ilyen szállító eszközre 3 db 145-150 literes teli hordót lehetett felrakni, míg az üres hordóból 4-5-öt tudtak elhelyezni. A pincesori utakon általában 4-5 mázsányi teher szállítására voltak alkalmasak ezek a járgányok. A piacrendőri szabályok pontosan megjelölték a talyigások „állomáshelyét" így a Zöldfa vendégfogadónál (Rónai Sándor Megyei Művelődési Központ), a Forgó-hídnál (KazinczySzemere-Széchenyi u. háromszög), a Tetemvártérnél (Petőfi tér), a Búza téren és 1859-től a vas