Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 6. (Miskolc, 1999)
50 ÉVES A MISKOLCI EGYETEM
hasonló folytatás. Az egyetem 1-2-3. számú tervein még az épített környezet szerves részeként szerepel egy ligetes parkkal övezett, viszonylag nagy kiterjedésű tó, amely nemcsak a tapolcai hangulat „visszaidézését" szolgálta, hanem a forrásvizeket gyűjtötte össze, s természetes vízelvezetését a Hejő pataknak kellett volna biztosítania. A „tereprendezéssel" egyidőben kezdődött az építkezés energia- és folyóvíz-ellátásának biztosítása, a szállítás megoldása, amely részben keskeny-nyomtávú vasút kiépítését jelentette Tapolca és Hejőcsaba között, másrészt személyes anyagszállításra szolgált a miskolci MAV pályaudvar és a Diósgyőri Vasgyár között kiépített, s a század elejétől működő - ma is meglévő iparvasút, illetve iparvágány. Külön kellett biztosítani az építkezésre kisajátított területeken a szállások, irodák, öltözők, tehát ideiglenes felvonulási épületek telepítését. Ezeket az építkezés első fázisában a Ruzsin-oldalban oldották meg, de még az 1960-1970-es években is szórványosan megtalálhatók voltak - más funkcióval - az egyetem területén. Az egyetem építéstörténetének szomorú korszakát jelenti az 1951 elejétől 1953 nyaráig eltelt időszak. Ezt a magyar történelem a „klerikális reakció elleni küzdelem" és a „kitelepítések" időszakaként jegyezte fel. A hivatalos jelentések ugyan az „uralkodó körök tagjairól" és családjaikról szóltak, de nagy számban voltak a kitelepítettek között értelmiségiek, tisztviselők és alkalmazottak is. (így a kitelepítettek sorsában osztozott a város korábbi képviselőtestületének számos tagja, polgármesterek, építészek, jogászok, orvosok, mérnökök is.) „Ennek az akciónak az volt a célja - olvashatjuk Izsák Lajos történész megfogalmazásában -, hogy igazolja a közvélemény előtt: a hatalom az »úri ellensegeivel« szemben is változatlanul a kemény kéz politikáját folytatja, másfelől a szociális feszültség egyik forrását jelentő lakásgondokon kívánt látványosan enyhíteni." A kitelepített miskolciak száma is több százas nagyságrendű volt. Legtöbbjüket Hortobágyra, a hírhedtté vált Borsos-tanyára vitték, de Barcika, Sajóbábony, Tiszalök és a miskolci egyetem is „végrehajtási" helyszín volt. Az egyetem annyiban különbözött azonban az előzőektől, hogy itt „igazságügyi őrizetbe vett" embereket dolgoztattak, tehát nem családtagjaikkal kitelepítettek voltak. Ami mégis hasonlóságot jelent, az az időbeli egybeesés és a példastatuálás volt. Az itt őrzött és dolgoztatott emberekről írásos dokumentumokat eddig nem publikáltak, a levéltárakban sem sikerült nyomára bukkanni. A környékbeliek, az ott „civilként" dolgozók, valamint a „résztvevő túlélők" visszaemlékezéseire hagyatkozhatunk, amikor visszaidézni szeretnénk az ott eltöltött hónapokat. Az egyik műszaki szakember a „csíkos ruhás rabok" számát több százra teszi. Elhelyezésükkel kapcsolatban mindössze egyetlen levéltári irat utal arra, hogy a tapolcai Anna-szállót alakították át az egyetem „építői" számára. Őrizet mellett innen indultak el reggel és esténként ide is tértek vissza. Más viszszaemlékezések szerint rabszállító kocsikban vitték-hozták őket naponta, de volt, aki arra emlékezett, hogy körbekerített építési területen felállított barakkokban laktak. (Az egyetemépítő „őrizetesek" közül Ciffra György világhírű zongoraművész és Határ Győző író emlékét őrzi a köztudat. Utóbbi például tiltott határátlépés miatt került az egyetemváros építkezéséhez.) Amikor 1953 májusában Nagy Imre lett a miniszterelnök, nemcsak ezeket a táborokat számolták fel folyamatosan az év végéig, hanem leállnak a nagy ütemmel indult építkezések is.
