Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben 2. (Miskolc, 1995)

A város szíve, a Zsolcai kapui ipartelep

gondot jelentett a város közlekedésében. Ezen az útszakaszon kapcsolódott az átmenő forgalomhoz a Gázgyár, a Hercz gépgyár, a Szilágyi és Diskant gépgyár, néhány vendéglátóhely, s természetesen a „sokadalom", vagyis a Búza tér és a Vásárcsarnok nap mint nap hullámzó embertömegével. A vasút és az országút ilyen közelsége meghatározó szerepet töltött be a Zsolcai kapui ipartelep kialakulásában. Egy harmadik tényező, vagy inkább vágyálom, amely a közlekedésre és a település alakulására kihatott, a Sajó hajózhatóvá tétele volt. 1910-ben nemzetgyűlési, azaz parlamenti döntés született a kérdésben, s a megvalósításra fél évszázadon keresztül gyakorta visszatértek, de véglegesen csak az 1960-as évek közepén került le napirendről. A kikötőt az első világháborús kolerakórház, valamint a híd környékén, a folyó városfelőli oldalára tervezték. A hidaknak nagyon fontos szerepe volt a térség történetében. Egyrészt a Vay úti Sajó hídról, másrészt a vasút és a közút keresztezését feloldó hül-elképzelésekről gyakorta vitatkoztak a tudós várostervezők és építők. A Sajó-híd legkorábbi változatában feltűnik Miskolc első, 1853-ban készült ábrázolásán. Ezt a hidat 1840-ben építették cölöprácsra. A Budapest-Kassa közötti 3. számú főút forgalma ezen a három nyílású kóboltozatos hídon haladt pontosan egy évszázadon keresztül. 1938-ban fogadták el az új, szintén három nyílású, de betonboltozatú híd tervét. A Mistéth Endre által tervezett háromszor 20 méteres nyílású betonhidat 1942 májusában adták át. 1944-ben a betonhidat a visszavonuló németek felrobbantották. Mivel a felrobbantott hidat visszaállítani nem lehetett, az ideiglenes híd pedig nem bírta a terhelést, Varga József tervei alapján a korábbi hídtól 40 m távolságra építették meg az új hidat. Ennek átadására 1968-ban került sor. A vasút és országút kereszteződésének megoldására, a Gömöri pályaudvari sorompó megszüntetésére már az első világháború után születtek elképzelések. Igazán komolyan 1929-től vetődött fel, amikor a Széchenyi utcát meg kívánták hosszabbítani a mai Bajcsy-Zsilinszky utca nyomvonalában. (Az utca teljes szakaszának megnyitására 1953-ban került sor.) Gondot itt is a vasút és a város főutcájának találkozása jelentette. A ma is használt vasúti felüljárót 1951-ben építették meg. A Gömöri sorompó megépítésére 1949-ben születtek komoly tervek. Három megoldási lehetőséget terjesztett fel Miskolc az Országos Tervhivatalhoz. Az első szerint a vasútvonalat vezették volna át az út felett, a második szerint megszüntették volna ezt a vasútszakaszt, a harmadik szerint az utat kellett volna átvezetni a vasútvonal felett. Az első kettőt javasolták, a harmadikat elvetették mint időlegesnek tűnő megoldást. A történelem iróniája és a technikai megoldások fejlődésének következménye, hogy ez utóbbi valósult meg. Az 1976-1978. közötti felüljáró építés az itt alkalmazott tartószerkezetek miatt építési szenzációnak számított. A felüljárót Csölle Endre tervezte, 11 nyílású 222 méter hosszú és 14 méter széles. A Zsolcai kapunak századunk második felében ez volt a második, látványos átalakulása, megváltozása. Az első „metamorfózis" az államosítás, a nemzeti vállalatok létrehozása volt. Néhány gyár, s főleg nagyszámú műhely, kisüzem, kereskedés, üzlet szűnt meg, s helyettük megjelentek a kisipari termelőszövetkezetek és az állami vállalatok. Az új beépítések (Gyors étterem, Autójavító, a Hercz gépgyár telkének szélső oldalán a Nyomda és a Sajtóház) megváltoztatták az utcaképet. Napjainkban a múlt század végét idézi a Zsolcai kapu 8. számú ház, a század első évtizedét a Zsolcai kapu 7. számú ház, kiemelkedik a 26. és 28. számokkal jelzett épületegyüttes, valamint 1928-tól a Soltész Nagy Kálmán utcát nyitó két bérháztömb. A fejezet írásai erről a viszonylag jól körülhatárolható területről, a Zsolcai kapu üzemeiről, épületeiről szólnak, az ide kötődő emberek egykori életéről villantanak fel eseményeket, képeket. Történeti léptékkel nem számottevő a kb. 1864-1964. között eltelt évszázad. Emberi léptékkel mérve viszont három generációt is összeköt és megidéz.