Dobrossy István: Miskolc írásban és képekben (Miskolc, 1994)
Város az alföld és hegyvidék találkozásánál
elejétől-közepétől a balkáni török fennhatóság alól elszármazott, többnemzetiségű, csupán ortodox vallásukban egyező kereskedőréteg Miskolcon alakította ki a Kárpát-medence egyik legjelentősebb diaszpóráját (szórványát). Az észak-, dél-, kelet- és nyugat-európai kereskedelmi kapcsolatok hatására sokféle kultúrelemmel gyarapították a várost. A görög kereskedők átalakították a korábbi városképet, házaik a Kossuth, Rákóczi, Batthyány és főleg a Széchenyi utcákon - sok közülük felújított állapotban - napjainkban is hangulat-meghatározó építészeti együttesek. (A Széchenyi u. 12. számú ház szép példája a városrehabilitáció elmúlt évtizedének. Az épület udvari szárnyán tárták fel a miskolci görögség első kápolnáját, amely közvetlen előzménye volt az 1785-1806 között épült templomuknak.) A görög kereskedők a napóleoni háborúk idején (1796-1815) óriási pénzekkel tettek tanúságot „itteni hazaszeretetük"-ről, de a görög szabadságharc (1821-1829) az „otthoni hazaszeretet" győzelmét jelentette többségük számára. Akik ittmaradtak, viszonylag gyorsan asszimilálódtak, helyüket pedig (a gazdaságban, a kereskedelemben éppen úgy, mint a városképben, illetve a település szerkezetének alakításában) fokozatosan vette át a zsidóság. A zsidóság (a görögökhöz hasonlóan) a városi szellemiség, a kulturális élet támogatója, mecénása volt. így támogatták Magyarország első kőszínházának felépítését és megnyitását 1823-ban. Az állandó színház felépítésének igazi pártfogója és támogatója gróf Széchenyi István (1791-1860) volt. A legnagyobb magyart sok szál fűzte a városhoz, ezért érthető, hogy a település főutcáját 1874-ben róla nevezték el. Volt nevét viselő szálloda, kávéház, görög gyarmatáru kereskedés, s olyan középület, amelynek homlokzatán 1930-as évekig látható volt mellszobra. Ebben az épületben működik Miskolc egyik legszebb hagyományú gyógyszertára, az „Arany Szarvas". 1994 májusától - innen nem messze - a Városház téren állítják majd fel azt a Széchenyi szobrot, amelyet Melocco Miklós álmodott formába. Miskolcot addigi történetének legnagyobb tűzvésze pusztította 1843-ban. Alig maradt néhány középület épen: a természeti csapás újra környezetalakító, városképformáló tényező. Az újjáépítés, s közöttük is a színházé, jól példázza a város kultúra iránti felfokozott igényét. A nagy munka élére most Szemere Bertalan (1812-1869) áll, aki hasonlóan a nagy elődhöz, Széchenyihez szintén a Miskolci Nemzeti Kaszinó elnökeként szervezi a munkálatokat. 1857-ben így nyílik meg a város második (jelenlegi, de eddigi történetének legnagyobb átalakulását élő) kőszínháza. A várost 1878-ban árvíz döntötte romokba, s újabb lehetőség adódik egy új, modem városkép megtervezésére és kialakítására. A rendezési tervek a 19. század végére készülnek el, de megvalósításuk - más településfejlesztési lehetőségek és kényszerhatások alatt - a 20. század 60-70-es éveire marad. A millenniumra készülődés és egy kiemelkedő polgármester-egyéniség, Soltész Nagy Kálmán hivatali működése alatt (1878-1901) épülnek fel a város napjainkban is kiemelkedő középületei: Korona (Avas) Szálloda, Közfürdő az Erzsébet téren, de a tér valamennyi építménye, a Városháza utcaképet meghatározó saroképítménye, az Igazságügyi Palota, a népkerti Vigadó, a Tiszai és Gömöri pályaudvar tárházai, s számos, azóta funkciót váltott laktanya. Ebben az időszakban Miskolc állít először egész alakos Kossuth szobrot (1896), majd szintén először állít emléket a tragikus sorsú Erzsébet királynőnek a Nép kertben (1899). Az első világháború évei, de főleg a trianoni döntés után érzékelhetővé vált, hogy Kassa 10
