Levéltári Évkönyv 11. (Miskolc 2002)

Porkoláb Tibor: Az írópanteon szertartásmestere (Lévay József és a laudációs műfaji hagyomány)

Az írópanteon szertartásmestere (Lévay József és a laudációs műfaji hagyomány) PORKOLÁB TIBOR Úgy tűnik fel, Lévay József költeményei immár évtizedek óta nem ösztönöznek újraolvasási-újraértési kísérletekre. A Lévay-kötétekben összegyűjtött - esztétikai értékét tekintve meglehetősen problematikus verskészlet nem jelent kihívást a korszerű értelmezői eljárások számára, máshogy fogalmazva ez a szövegterep elégtelennek látszik az újabb interpretációs stratégiák hatékony felvonultatására. Jelzésértékű, hogy hiányzik (pontosabban - a speciális helyi igényeket leszámítva - senkinek sem hiányzik) a Lévay-költemények szakszerűen gondozott, korszerű kiadása. Lévay ugyan jelen van az áthagyományozott közösségi tudást reprezentáló irodalmi adattárakban, terjedelmesebb szintézisekben, ám ez a (periférikus) jelenlét nem inspiratív jellegű: sokkal inkább a múzeumi tárgynak kijáró, szokványos tiszteletre emlékeztet. Míg tehát a Lévay nevével jelzett kétes értékű szövegkorpusz joggal (de legalábbis érthető okokból) záródik ki a szakmai diskurzusból, addig a Lévay felé irányuló (köz)tisztelet mint az irodalom szociológiai, illetve antropológiai horizontján feltűnő kultuszjelenségek paradigmatikus esete megkülönböztetett kutatói figyelmet érdemel. A Lévay-kultusz vizsgálatával modellezhetők például az irodalmi kultuszképződés rituáléi (azaz a laudációs hagyomány multimediális megnyilvánulási módjainak szinte teljes készlete), és feltárható a kultusz retorikája (azaz az intézményesült írótisztelet formalizálódott és normatív beszédmódja). E vizsgálatokhoz választható olyan nézőpont is, ahonnan Lévay a kultusztevékenység tárgyaként szemlélhető (vagyis a glorifikációs procedura ünnepeltjeként jelenik meg), és választható olyan nézőpont is, ahonnan a kultusztevékenység alanyaként tűnik fel (tehát ő maga hozza működésbe a kultuszképző eljárásokat). Mivel a Lévay-jelenség értelmezésére az előbbi nézőpontból már több alkalommal is kísérletet tettem,

1 az alábbiakban Lévayt mint az imaginárius (a nemzet kollektív emlékezetében élő) irodalmi panteon tekintélyes szertartásmesterét, mint a kultusz papját kívánom vizsgálni. 1 PORKOLÁB Tibor, Lévay, az „élőszobor" (Egy írójubileum rituáléja és retorikája), Új Holnap, 1997. nov.; Az (arany) középszer költője (A Lévay-recepció néhány sajátosságáról), A Herman Ottó Múzeum Évkönyve, XXXV (1997).