Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Kun László: Politikai harcok Borsod-Abaúj-Zemplén megyében 1956. november 18.-december 11. között
Földvárin és a megyei munkástanács elnökségén keresztül az adott időszak alapvető kérdéseiben — a közrend helyreállítása, a fegyverek összegyűjtése, a termelés megindítása — kontaktust tudtak teremteni az üzemi munkástanácsokkal. A helyzet konszolidálásának egyik fontos jele volt, hogy november utolsó napjaiban az MSZMP megyei szervező- bizottsága határozatot hozott: a közigazgatás reorganizálása után megszünteti a területi munkástanácsokat - köztük a megyei munkástanácsot is - mégpedig olyan formában, hogy a munkástanácsok politikailag megbízható embereit átviszik a tanácsokba.84 A nyugalom azonban rendkívül éles politikai harcot takart. E helyzetnek az ellenforradalmi erők részéről három alapvető jellemzője volt. Az első, hogy a megyei munkástanács, — mint testület — de jure nem ismerte el a nagybudapesti központi munkástanácsot. Ebből fakadóan a KMT november 21-i sztrájkfelhívásához nem csatlakoztak a megye üzemei, sőt a munka felvételének további szervezésével, s „az egyik nyugati rádióállomás” sztrájkra való uszításának elutasításával közvetve állást foglaltak ellene. A helyzet másik fontos tényezője volt, hogy a munkástanácsok revizionistái, mindenekelőtt a megyei munkástanács elnökségének nyomására — elfogadták a munka felvételének, a fegyverek összegyűjtésének, a közrend és a közbiztonság helyreállításának szükségességét, de perspektivikus politikai terveik lényegén nem változtattak. Az egyes munkástanácsok természetesen nagyon különbözőképpen foglaltak a gyakorlati kérdésekben állást. A munkástanácsok balszárnyát kétségkívül a DIMÁVAG munkástanácsa alkotta, mely az adott helyzetben kifejezetten konstruktív platformot képviselt, amikor a termelés megszervezését sürgetve hangsúlyozta: „Tudjuk vannak elintézetlen dolgaink, tudjuk azt is, hogy vannak ellentétek, amelyek legtöbbje személyi kérdésekkel foglalkozik (sic!) de most mindezt tegyük félre, mert a jelenlegi helyzet nem alkalmas minden ellentét levezetésére, de ígérjük, hogy ha majd nem leszünk ilyen nehéz helyzetben úgy utána minden ellentétet orvosolunk, illetve a legkedvezőbb feltételek mellett megszüntetünk.”85 Az üzemi munkástanácsok jobbszárnyát az ÓKÜ és az LKM nagyüzemi munkás- tanácsai alkották. A két munkástanács kétfajta gyakorlatot testesített meg. Az ÓKÜ munkástanácsa megideologizálta saját gyakorlatát, de kevésbé radikálisan volt kommunistaellenes, mint az LKM munkástanácsa, mely nem gyártott ideológiát, hanem cselekedett. Az ózdi sajtóban — ekkor az Ózd és Vidéke című lapban — nagyon világosan visszatükröződött a munkástanács revizionistáinak politikai-ideológiai állásfoglalása.8 6 A „harcoltunk a független Magyarországért, most tennünk kell érte” — koncepció lényegét az ózdi revizionista csoport „főideológusa” Szakáts fogalmazta meg. Eszerint a szabadságharcnak, mely állandóan változtatja arcvonalát, három szakasza volt. Az első szakasz az elnyomás elleni fegyveres harc szakasza volt, mely lezárult, s a harc áttolódott az általános sztrájk vonalára, hogy „az ország életének megbénításával megmutassuk erőnket és támasszuk alá jogos követeléseinket.” Ezt a szakaszt is lezártnak tekinti, mivel nem teljesültek azok az elképzelések, hogy néhány nap, esetleg hét alatt döntést lehet kicsikarni. Ennek következtében „A sztrájkot nem folytathatjuk. Romlásban döntenék az országot, mi a forradalmárok veszélyeztetnék a forradalom vívmányait. Népünk, hazánk sorsáért mi vagyunk a felelősek és ez a felelősség íratja le velem is: az életnek meg kell indulnia . .. Harcunk most harmadik szakaszába lépett. Munkával küzdünk igazságunkért. Erőnk tudatában mi tettük meg az első lépést a megegyezés, a kibontakozás útján. Dolgozunk. Erre várjuk a választ. A sztrájk hatalmas fegyvere ma is a kezünkben van és ha a mi lépésünket a másik oldalról nem követi hasonló, ha úgy látjuk, hogy ismét ellenünk akarnak cselekedni, újból használni tudjuk azt a fegyvert.” Az itt vázolt taktikából 260
