Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Lehoczky Alfréd: A forradalmi munkásmozgalommal szemben álló ideológiai és politikai törekvések a századfordulón Borsod megyében
melyben a vállalat „legalább a munkásokkal egyenlő mértékben” hozzájárul, így tehát a munkásokat mindjobban „megvédi”; 2. akik egy meghatározott munkaidővel rendelkeznek; és végül 3. értelmi képességükre és jellemükre való tekintettel mindazon munkásoknak. akik a közös hadseregben, hadi tengerészeiben vagy honvédseregnél szolgáltak és legalább tizedesi ranggal szabadságoltattak. A hatóságok állásfoglalása és magatartása a munkásmozgalommal kapcsolatban A munkásmozgalom hazai és megyei fejlődése a vállalkozók mellett a különböző hatóságokat is állásfoglalásra kényszerítette. A hatóságok magatartása mindvégig elutasító a munkásmozgalommal szemben, ez a magatartás azonban a kurzusok jellemzőitől legalábbis motivált. A Bánffy érát követő Széli-kormány liberálisabb magatartást tanúsított, mint ahogy gróf Tisza István új merevedést hozott a politikai életbe. E tény tükröződik abban a folyamatban, ahogy a munkásság sztrájkjogát megadták. A Széli-kormány idején kidolgozták a rendeletet, de végrehajtani már a Tisza-kormány feladata volt. A Belügyminisztérium és a Kereskedelemügyi Minisztérium 1904. október 22-i rendelete „elismeri a munkások ún. sztrájkjogát”. Egyfelől, ha a munkások a „szolgálati viszonyt az ipartörvény értelmében szabályszerűleg felmondták, a sztrájk ellen törvényes eszköz igénybe nem vehető, másfelől viszont a „hatóság kötelessége a személy- és vagyonbiztonság felett való őrködés”.16 A rendelet teljesen a végrehajtó közegek belátásától tette függővé a konkrét esetek megítélését, erre pedig az egyoldalú elfogultság volt jellemző. A fentieket figyelembe véve sem tekinthető a helyi hatósági magatartás egysíkúnak. A kormányzat magatartása, valamint az uralkodó párton belüli politikai áramlatok, a különböző érdekek, érthetően befolyást gyakoroltak a különböző hatóságok állásfoglalására is. Természetesen a fő kérdésben — a fennálló társadalmi rend sérthetetlenségében — egyetértettek, de a munkáskérdés taktikai megközelítésében már eltértek egymástól. Viszonyaink között három hatósági tényező emelhető ki: a vármegye, a város és a Kerületi Kereskedelmi és Iparkamara. A munkásosztállyal és a munkásmozgalommal kapcsolatban a legösszetettebb — és a legpozitívabb — álláspontot a Miskolci Kerületi Kereskedelmi és Iparkamara foglalta el.1 7 Ez a magatartás a 19. század utolsó évtizedének merev álláspontjához képest sokat változott. A Kamara — mint másodfokú iparhatóság — kénytelen közvetlenül foglalkozni a munkáskérdéssel, s — az adott társadalmi, osztálykereteken belül — megoldásra elfogadható eszközöket kikutatni. Az Iparkamara ebben a tekintetben határozottan élen járt az erőszak helyetti egyéb eszközök hangsúlyozásában. Figyelembe kell venni, hogy megállapításai csak ajánlásokként foghatók fel, de tény, hogy a munkásügy összetettebb, modernebb felfogásának a megyén belül az Iparkamara az úttörője. Tevékenységére időszakunkban három személyiség nyomta rá bélyegét: Radványi István elnök, Szentpáli István titkár (1902-ig) és Sugár Ignác titkár (1903-tól).1 8 Az Iparkamara fő vonásaiban azt a vonalat érvényesíti, amit országos szinten az Ipartársulat képvisel.19 Az Ipartársulat 1897-ben külön „munkásügyi szakosztályt” hozott létre. Matelkovits Sándor, az Ipartársulat elnöke — hosszabb bizalmas tárgyalásokat követően - fejtette ki nyilvánosan a Magyar Iparban véleményét: „A negyedik rend — írta — hatalom és termelési viszonyok szabályozásánál éppen olyan irányadó lett, mint amilyen volt eddig a társadalom többi három osztálya, és ha a társadalmi békét az országban tartó206
