Román János (szerk.): Borsodi levéltári évkönyv 4. (Miskolc, 1981)
Dömötör Sándor: A „kegyetlen betyárvilág” és Jáger Jóska balladája
foglalkozású embernek mutatja. Az 1954-ben feljegyzett bekölcei változat első öt versszaka a balladahős leányruhában elkövetett ruhavásárlását Eger város egyik boltjába helyezi. Vargyas a balladatípus címét e csínnyel jelöli, mert „a kisasszonyruhában elkövetett bolti kaland tartalma az éneknek.” A központi cselekménynek látszó csíny azonban olyan vándortéma, amely valószínűleg máshonnan tapadt Jáger nevéhez.4 Történeti adalékaink szerint Jáger Jóska kegyetlen halála élettörténetének valóságos mozzanata. Ez alkalommal Jáger Jóska életrajzi adalékainak publikálását tekintjük elsőrendű feladatunknak. A bekölcei változat második részét kitevő nyolc versszak az eseményeket nevekkel is konkretizálja. Jáger Jóska Lelesz felé az erdőben lepi meg Sipkás József nevű juhászt. Ennivalót, ruhát, csizmát követel tőle. Sipkás szívesen ad neki enni, de ruháitól nem akar megválni. Amíg Jáger eszik, baltájával kettéhasítja Jáger fejét. A holttestet az egyik cserfa alatt haraszttal betakarja, majd Eger felé igyekszik, hogy feladja magát. Előbb Csácsra, majd Bot községbe ér. Itt Pukér József bírónak bejelenti, hogy megölte a híres rablót. Ujváry Zoltán újabban publikált gömöri változatai az eseményeket hasonló tagolásban, más nevekkel, vagy nevek nélkül drámaibb sűrítéssel írják le. A ballada máig élő változatai is azt mutatják, hogy Jáger erőszakos csizma-ruha szerzési kísérletének emléke a balladisztikus hagyománykincsben az egész magyar nyelvterületen fennmaradt.5 Elsősorban tehát a betyároknak nevezett banditák társadalmi közegének élet- körülményeivel kell megismerkednünk. A XVIII-XIX. század fordulóján Magyarországon az állattenyésztés nagyméretű és nagyüzemi jellegű volt. A Felvidéken a nagy kiterjedésű uradalmi erdőkben igen sok alföldi vándorpásztor tevékenykedett, életmódjuk igen kemény volt. A kanászok nemcsak a mocsolyákban szívesen turkálgató állatokat gondozták, hanem életük kockáztatásával is védték a rájuk bízott jószágot a bujdosók, a kóborlók, a haramiák és a farkascsordák ellen. Keményen helyt kellett állniok a rájuk bízott vagyon, a lábon járó értékek és saját életük megvédéséért. Az erdőkben igen sok dezertor, katonaszökevény, csavargó bujkált, lappangott, akik — ha nem kaptak a pásztoroktól ruhát és élelmet, — kegyetlenül elvették. A gyükosságok napirenden voltak és nem mindig kerültek kézre az elvetemült tettesek.6 A nyájat őrző kanász-juhász mégis gyakran vált gyanússá a nyájak tulajdonosai és a hatalom emberei előtt, mert — ha életét akarta menteni - akaratlanul is segítenie kellett a lappangó embereket. A pásztorok sok esetben gondoskodtak a beteg állatok orvoslásáról és a tulajdonosok nem mindig hittek a kényszervágásokról szóló beszámolóknak.7 Az erdei és az alföldi pásztorok szükségszerű helyzete a felelősségvállalás nagysága következtében sokak által megcsodált magabiztosságot, önállóság- és függetlenségérzetet fejlesztett ki bennük. Sokan pszichikai sajátosságnak tartották a pásztorok józan gondolkodásmódját, amelyet a más vagyonára őrködő lelkiismeretes munkájuk termelt ki, mások kételkedtek bennük.8 Kürti Menyhért egri tanár megfigyelései alapján írja Heves megye milléniumi monográfiájában, hogy „a palóc nép, mely szegélyebb, mint az alföldi, s a műveltségnek a vármegye lakosaihoz viszonyítva alacsonyabb fokán áll, az idegen és a saját tulajdon között nem igen érzi a különbséget. Az uraság erdejéből a falopást mesterségesen űzi, a nadrágos ember udvarán a malacot, a pulykát könnyen a szűr alá rejti, sőt a szomszéd szénáját is megdézsmálja, szerszámfáját, ami keze ügyébe esik, kerülve-fordulva egy-kettőre elemeli, mint ő mondja: ötön veszi.”9 Ezeket a XIX. század végi megfigyeléseket a XIX. század eleji német útleírók általánosítva fogalmazták meg, oly formán, hogy „a magyar pásztoroknak homályos fogalmai vannak az enyém-tied törvényéről.” Szerintük „csak az a tolvaj, aki emberi kéz által készített tárgyat lop el, amit a természet produkál, az — őseitől örökölt nézete szerint — minden emberé. így nem 138
