Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Kun László: A szocialista konszolidáció első hetei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 1956. november 4-19
rövid időn belül nem tudunk eredményt felmutatni, akkor kár volt a forradalom. Ha gazdaságilag nem tudnánk megerősödni, vissza fog állni a régi rendszer.”72 — mivel ki lesz szolgáltatva Magyarország a Szovjetuniónak. A munkástanács egyes tagjainak személyi indítékaitól függetlenül azonban a DIMÁVAG termelt, s a gyár termelésének — mely mindinkább a kormány melletti demostrációnak látszott — rendkívüli jelentősége volt. Nem elsősorban a gazdasági eredmények miatt — hiszen az energiahelyzet és az anyagellátás gondjai már kezdtek jelentkezni, s a munkahelyét elfoglaló munkás távolról sem jelentett termelő munkást, hanem mert a DIMÁVAG, melyet október 25. után a „forradalom zászlóvivőjének” kiáltottak ki, nem sztrájkolt. November 4-én hajnalban az LKM műszakban lévő munkásai, — akik részben az energiaszolgáltató egységek üzemeltetésével, részben pedig az 5-i indulás előkészítésével foglalkoztak - szétfutottak, s a gyár egyes egységei felügyelet nélkül maradtak. Mindez nem politikai okok miatt következett be, a munkások egyszerűen az életüket féltették az esetleg kirobbanó harcoktól. Az üzem műszaki vezetői és öntudatos munkásai megkíséreltek rendet teremteni a gyárban és lelket verni az emberekbe. Az üzemi katasztrófát sikerült elhárítani, sőt az üzemben maradt munkások és az újonnan érkezők segítségével tovább folytatták a termelési előkészületeket. November 5-én szünetelt a helyi és a helyközi közlekedés. A munkások egy része azonban megjelent az üzemben, s a gyár műszaki vezetői lépéseket tettek a termelés folytatása érdekében. A munkások és a műszakiak együttes erőfeszítései nyomán november 5-én a kohók, az erőmű és az érctér dolgozott, a Martint pedig újra beindították.73 A megyei munkástanács készülődő küldöttségének egyes tagjai által kiadott sztrájkfelhívás csak megzavarta a termelés beindítására tett erőfeszítéseket, egyes üzemrészeket nem sikerült beindítani, a gyár azonban nem állt le. November 6-án a munkástanács vezetői tárgyalásokat folytattak a Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottsággal. A bizottság megerősítette a munkástanácsot funkciójában, a munkástanács elnökségében azonban ennek ellenére lényeges változások következtékbe. A nagyüzemi munkástanács november 6-i ülésén az ideiglenes elnök, Keller lemondott, s lemondása során „felkérte a nagyüzemi küldötteket, hogy jelöljenek ki egy jelölő- bizottságot, melynek feladata a tanács olyan méretű átszervezése, melyet a politikai helyzet és a gazdasági viszonyok megkövetelnek ... A jelölőbizottság elnöknek jelölte Rimánt. .. helyettes elnöknek pedig Könyökit ... és Solymárit... Zámbó Pál helyettes igazgató felkérte az uj vezetőséget, hogy minden erejükkel támogassák a munka beindulását. Keller... a munka beindulását ismertette, amelyben kifejtette, gazdasági és politikai szükségességét a gyár üzemeltetésének.”74 A nagyüzemi munkástanács elnöksége tehát igen jelentősen átalakult. Az új elnök, Rimán, a gyár egyik tekintélyes munkása lett, aki több dicsérő oklevéllel, többszörös sztahanovista kitüntetéssel, Kiváló Dolgozó címmel rendelkezett. Solymári, az első elnökhelyettes pártmunkájáért és egyéb tevékenységért szintén több kitüntetést kapott. Könyöki nem vett részt az elnökség munkájában, azért a későbbiekben le is váltották. A nagyüzemi munkástanács új elnöke, a maga hat elemijével, és a politikai-közéleti tapasztalatok teljes hiányával a munkástanács jobbszámyának, és a munkástanácson kívüli jobboldalnak a játékszere lett a későbbiekben. Az új elnökség tisztségviselői mellett november 6-án olyan fizikai munkásokat is beválasztottak az elnökségbe, akik mindenekelőtt szélsőségesen demagóg nézeteikkel — állásfoglalásaikkal hívták fel magukra a figyelmet. Ez utóbbi csoportba tartozó elnökségi tagok trágár, mocskolódó kormány- ellenes fellépése főként a demagógia iránt fogékony munkásrétegekre hatott. 256
