Borsodi Levéltári Évkönyv 3. (Miskolc, 1980)
Kun László: A szocialista konszolidáció első hetei Borsod-Abaúj-Zemplén megyében, 1956. november 4-19
A Forradalmi Munkás-Paraszt Bizottság vezetőivel folytatott sorozatos tárgyalások nyomán úgy tűnt, hogy az LKM teljes kapacitással be fog indulni. A folyamatos termelés beindítását azonban három tényező gátolta. Közülük legsúlyosabb az energiahiány volt. Az LKM ekkor nem kapott villamos energiát az országos hálózatból, sőt erőművének be kellett segíteni Miskolc energiaellátásába. A csökkentett kapacitással való üzemeltetéshez napi 800 tonna szénre és három napi készletre volt szükség. Ez azonban nem állt rendelkezésre, így volt olyan nap, amikor 8—10 órás tartalékkészlettel üzemelt a gyár. A nehézségek ellenére is november 5-ét követően részlegesen beindult az üzem: az olvasztó, a gázgenerátor, és a gázszolgáltatás végig üzemelt, az elektroacélműben karbidot termeltek, november 7-én beindult a Martinüzem stb. A másik két tényező egymással szorosan összefüggött: a munkástanács jobbszárnyának tevékenysége, és a különböző fegyveres csoportok garázdálkodása volt. Ezek különösen a hengersorok beindítását nehezítették meg. „Legnehezebben ment a blokksor beindítása. A hét végén kétszer is beindult, de leállt. Sebestyén is mondotta, hogy az emberek nem akarnak dolgozni, becsapjuk őket, mert a DIMÁVAG sem dolgozik. Sebestyént kivitték a DIMÁVAG-ba, azzal jöttek vissza, hogy forog az eszterga, de az emberek nem dolgoznak. November 10—12-ig az üzemek egy része megindult, megállt, megindult megint. Azt mondták, amikor megindultak, valaki a munkástanácsról megjelenik azzal, hogy ne dolgozzanak. Pl. az ércértől azzal jöttek be az emberek, hogy nem dolgoznak, mert géppisztolyosok fenyegetik őket, ha dolgozni mernek” — emlékezett vissza az üzem megbízott igazgatója.76 Az LKM Észak- és Kelet-Magyarország legnagyobb üzeme volt és állásfoglalásának legalább akkora súlya volt e területen, mint Budapesten Csepelnek. Az LKM nagyüzemi munkástanácsát november 8. után sorra keresték meg a különböző nagy és középüzemek munkástanács-küldöttségei a megyéből és a megyén kívülről is, hogy kikérjék véleményét a munka beindításával kapcsolatban. Ezzel egyidőben az LKM nagyüzemi munkástanácsa küldöttségeket indított Ózdra, Borsodnádasdra, Salgótarjánba, hogy kapcsolatokat teremtsen az ottani nagyüzemek munkástanácsaival. E küldöttség tevékenységére kutatásaink során nem sikerült adatokat találnunk, de mindenképpen a november 10. utáni helyzet előkészítését jelentették, amikor az LKM munkástanácsa vált a megye és Észak-Magyarország üzemi munkástanácsainak centrumává. A november 4—10. közötti időszakban az LKM nagyüzemei munkástanácsa Janus- arcú testületté fejlődött. A munkástanács vezetői — mindenekelőtt Rimán — rendkívül készségesen tárgyaltak a Forradalmi Munkás-Paraszt bizottság vezetőivel, s ígéreteket tettek a munka felvételének megszervezésére. Ugyanakkor azonban a különféle kisebb fegyveres csoportokra is támaszkodó munkástanácsi jobboldal rendre elszabotálta a termelés beindítását. Ennek következtében ellentmondásos helyzet alakult ki; a nagyüzemi munkástanács nem adott ki sem sztrájkfelhívást, sem pedig olyan állásfoglalást - mint a DIMÁVAG munkástanácsa - amely egyértelműen a termelés folytatását szorgalmazta volna. Ezekben a napokban újra megjelent a jobboldal — október 25. körül egyszer már bevált - taktikája: egymással kezdték zsarolni a nagyüzemeket. A DIMÁVAG-ban azt híresztelték, hogy „az LKM-ben egész komoly sztrájk van”,76 az LKM-ben pedig a DIMÁVAG-ban lévő „sztrájkkal” próbáltak operálni, azzal, hogy „forog az eszterga, de az emberek nem dolgoznak” vagy az olyan állásfoglalásokkal, hogy „azt sem mondom, hogy dolgozzunk, de azt sem hogy ne, de ha dolgozunk, bejön a „DIMÁVAG”.7 7 Az események elemzése során egyértelműen megállapítható, hogy a munka folytatása legkevésbé a munkások állásfoglalásán múlott. A vidékről bejáró munkások természetesen csak nagy nehézségek árán tudták megközelíteni munkahelyüket, de szép számmal akadtak közöttük olyanok, akik vállalták ezeket a nehézségeket, sőt veszélyeket, 17 Levéltári Évkönyv III. 257
