Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben
átveszik.” — Kiírtuk a jegyzőkönyvből a határozatot is: „presbitérium megbízza gondnok mellé Tóth Lajos, Cs. Kiss József és Koczka István presbitereket, hogy ha egyezség utján sikerülne a pernek végét szakítani, tárgyaljanak Kiss Lajosnéval. Az eredményről jelentést tegyenek”. Lehetőség jószágtartásra A kesznyéteni egyház jószágtartása az elöljáróságnak és községnek — közönségnek — egyszerűen azzal a törekvésével magyarázható, hogy lehetőleg mentesítse magát az egyház fenntartására szükséges rendszeres adózástól. Közkívánat volt, hogy a kurátorok kigazdálkodják az eklézsia szükségére valót. Legtöbbet nevel — jövedelmez — a jószág, e között is a szarvasmarha. Ezt nevelve érhette el legkönnyebben a kurátor, hogy a közönség kívánsága szerint kiteremti az eklézsia minden évi közönséges szükségeire valót. A kesznyéteni határ terjedelmes legelője — az uraságétól elkülönítetlen, de elkülönítve is — jó lehetőséget nyújtott a jószágtartásra az egyháznak is. És ha nem is lehetett az 1865-ben megejtett legelőelkülönítés előtt sem már, a községbe bekebelezett lakosoknak minden megkötöttség nélkül szabadon, a pásztorok keze alá jószágot hajtani, — az egyháznak, mely tk. egy volt a községgel, magától értetődő természetességgel lehetett. Az egyházközségi jószágtartásra a gazdasági adottságon túl ez a politikai-társadalmi sajátság: a világi község és az egyházközség — a communitás és az eklézsia — egysége ad lehetőséget. A számadások könyvében csupán egyszer találunk adatot arra, hogy az eklézsia legelőbért fizetett; 1853-ból való az az adat, hogy „az ekkla borjújának nyári legelőjéért” egy ízben is, más ízben is 1 Ft 15 xr-t fizetett a kurátor. De ez a legelő is csak borjúlegelő volt. Nem sokkal később pedig Szabó Mihály kurátor testámentuma folytán egy fél telek föld után járó legelőilletőség, azaz nyolc darab legelő birtokába jutott az egyház, de ezeket általában csak kettő kivételével a földek tartozmányaként a bérlőknek adta oda. A téli gondozás A legelő — Túlatisza — az esztendő nagyobbik felében, Szent György naptól novemberig—decemberig, magára'veszi az extenzív jószágtartás gondját. Mikor beszorult a jószág, a havat — mint mondani szokták — a hátán hozta be. A téli tartásról, takarmányról azonban az eklézsia marhái részére is gondoskodni kellett. Ám a téli takarmányozásról csak három helyen találunk feljegyzést az eklézsia könyveiben. 1823. január 9-i bejegyzéssel ez található a számadásban: „Az Ekkla Marhájának M. Almási Uraságtól vettem két öl árpa szalmát” 25 Rf. Az 1830. évi kurátori számadásban pedig, de már 2 a Jan. 1831 kelettel ezek a bevételi tételek vannak bevezetve: „Az Ekklézsiából a’ marha telelésére be jött”: 1 Rf. 54 xr. Majd: „Hárman adtak a telelésre”: 2 Rf. 50 xr. Az év utolsó kiadási tételeként meg ezt találjuk: „Az Ekklézsia marhájának a’ telelésére szénát vettem”: 8 Rf. A harmadik bejegyzés egy gyűlési jegyzőkönyv, melyből arról értesülünk, hogy a gyülekezet adófizetés alól mentes tagjai* a nemesek hogyan vették ki mégis részüket a teleltetés költségeiből, legalább is abban az egy esztendőben, melyben a határozat kelt: 1838. szeptember 2-án „Consistorialis Gyűlés tartatván, meghatároztatott, hogy az Ekkle’sia marhái részire a’ nemesség, engedelmet kérvén Helybei Tiszt Úrtól a’ Curator, kaszáljon, hogy így azok/na/k teleltetéseknek terhe ne tsupán tsak az adó fizető Lakosokon feküdne.”
