Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben
A nemesség a földesuraság rétjén vállalt bizonyára részes, vagy esetleg csak „tisztításért” való kaszálást, ezért volt szükséges hozzá az uradalmi gazdatiszt engedélye. Hogy az adófizető lakosok pedig miképpen viselték a téli tartás terhét, arra nincs több adatunk, mint az 1831. évi számadás előbb idézett két bevételi tétele, amelyek azonban önkéntes adakozások voltak. Volt a községnek is külön, a saját háztartására szolgáló rétje, amely a Sajó folyó egy nagy kanyarját, a Hideg-érrel is közrefogott Szigetet egészen elfoglalta. Régente az egész a „közönségé” volt, de később egy részét a megalakuló Közbirtokosság, azaz a legeltetőtársulat részére különítették el, meghagyván így közös tulajdonban. E közületi tu-' lajdonban levő kaszálórétből a község cselédeit, s a Közbirtokosság pásztorait javadalmazták egy-egy nyíüaX. A fennmaradó terület egy részét nyilasonként ellicitálták, azaz árverésen a többet ígérőnek eladták. E nagy rét rendeltetése főként azonban a község apaállatainak a téli tartása volt, de ennek takarmányán telelték az eklézsia szarvasmarháit is. Az a néhány eset, amikor az egyházközség maga gondoskodott jószágai téli tartásáról, rendhagyó volt, és valószínű, hogy az esztendő rendkívüliségében, az időjárás szárazságában leli magyarázatát. A helység és az eklézsia jószágállományának a téli takarmányát termő községi rétet a feudalizmus korában talán közmunkával kaszálták és gyűjtötték. Az ilyen közmunkát kiróhatták büntetésül is, amire bizonyság a helység elöljáróságának egy 1817-ben kelt határozata: „19 a b/ris/ tartatott köz gyűlésben meg határoztatott, hogy a’ ki a Tágyu és Csavargóból csak egy kéve vesszőt is bátorkodik ki vágni egy napi kaszálás és egy napi gyütésre büntettetik akár nemes, akár Aspremont, akár Almásy Jusson lakó legyen.”4 A jobbágyvilág végén Szabó Mihály kurátor hagyatékaképpen az egyházközség kaszálórétekhez is jutott. S mikor az eklézsia az 1860-ban birtokába vett földhagyományt bérbe adta, a kettő közül a kisebbik rétet meghagyta saját kezelésében. Azt hihetnők, hogy a marha teleltetésére, de nem, hanem évenként „nyári haszonvételre” árverésen vagy „alku szerént” eladta. Megtehette, mert jószágállományának a téli tartásáról is általában a politikai község gondoskodott. A teleltetés helye „B. Tóth István egy Tavalyi üszőt ajándékozván az Ekklának az akolba vivőknek adtam”: 12 xr. Így tudósít a „Ns Ekklézsia Curatorának ... az 1824. Esztendőről való számadása”. Az ajándékozás dátuma 2 a xbr., a hajtásé is 2 d- 10 br., azaz december 2. Még a nagyon is extenzív tartásból villantanak fel valamit ezek a bejegyzések. Nem ólban, hanem akolban telel az eklézsia marhája. A községnek ma is megvan még a kertje: a „falu kertje” vagy „község kertje”, rajta a „község ólja” vagy „község istállója”. A falu — vagy helység — kertjében volt régente a „helység akla” is. Utóbb az eklézsia szarvasmarháinak a teleltető helye is a község kertjében levő istálló, a „falu ólja” volt. Ebben azonban eleinte csupán a lovakat, a méneket tartották. Ugyanis a község cugot — fogatot — is tartott, s az állami méneket még jelen századunk húszas éveiben is fogta—fogatolta. Éppen a lótartásból következtetünk, hogy a helységnek nem csupán akla volt, hanem kellett lenni ólának is, azaz istállójának, akolban a lovakat nem tarthatták. Dr. Hegyaljai Kiss Géza volt bocsi lelkész, a falu tehene tartásának a jelenségét kutató K. Kovács Péterrel levelezve, felvetette „a falu tehenének családoknál való sorban tartása gondolatát”.5 Magam is, mikor az egyházi számadások között ráleltem az eklézsia 58
