Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Galuska Imre: Egy gazdálkodási ág a XIX. században a kesznyéteni református egyházközségben
A lakosság II. Rákóczi Ferenc szabadságharcának a bukásáig hajdúvárosi keretek közt élt, só't kiváltságából még a vesztett harc után is megmaradt „szabadmenetelű” állapota, ha ugyan ezt kiváltságnak lehet tekinteni az örökös jobbágysággal szemben. Az 1608. április 19-én tartott szikszói gyűlés — congregatio generalis — a Homonnai Bálint mellett, mint a hajdúk főparancsnoka — Generalis Kapitány — mellett tartandó hajdúság számát 692 lovasban és 1093 gyalogban állapította meg. „Ez nevezett fizetett hadnak telepedése peniglen, úgymint az lovas hadnak Hernádnémethiben, Szerencsen, Beőchön, Kesznyétenben légyen, az gyalogság legyen Gesztelyben, ha kívántatik az környülötte való falukon, avagy az hová az közönséges szükség kivánnya.”1 Talán e hajdúk, egy részükben legalábbis, már eredetileg a felsorolt helységek lakói lehettek. Abban azonban nem lehet tévedés, hogy a lovasság szállását, kivált Kesznyétenben, a térséges jó legelők, édes füvű kaszálók tették lehetővé és kívánatossá. Homonnai Drugeth Bálint telepítése óta, melyről azonban nem is tudjuk egyelőre, hogy valóra vált-e, vagy maradandónak bizonyult-e, a kesznyéteni hajdúkról legközelebb csak az 1650. évből hallunk, mikor is az özvegy fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsánna, Sárospatakon kelt levele szerint „harmintz két számú Hajdú Vitézeket megtelepedni” engedett. Ezt a szabadalomlevelet aztán II. Rákóczi György fejedelem Ecsed várában 1654-ben megerősítette. Másolatban ma is megvan az Urbáriumot 1772-ben előkészítő vizsgálati jegyzőkönyvhöz csatoltan.2 A kesznyéteni nép már 1830-ban el akarta különíteni legelőjét a földesúri résztől, s a reformkorban, mondhatni, felbátorodva, 1840-ben az egész túlatiszai nagy határra kiterjedő hajdani szabad legeltetés el- vagy visszanyeréséért pert indított a Rákóczi-birtok örököse, a földesúr gróf Erdődy-család ellen. Miután ez abbamaradt, majd az egész közlegelőnek csak mintegy a negyedrészéhez jutott hozzá, az 1865-ben végbevitt commassatio — „komeszta” — alkalmával, de ahhoz a legjobbnak mondható hátas részéhez, melyet már addig is a maga részeként birtokolt.3 Rúgottborjú-adomdnyok, jószágállomány Az eklézsia jószágállományát a természetes szaporulat és a vétel mellett folyvást ismétlődő adományok is élesztették. Alapját is valószínűleg adományok vetették meg. A kesznyéteni nép ősi soron nagyállattartó. A ló és szarvasmarha mellett némely gazdának juhtartása is volt. A község állattenyésztése ma is jelentős, műid a közös, mind a háztáji szarvasmarha-állomány meghaladja az országos átlagot. A jószágot tartó, jószágot szerető kesznyéteni nép (maga illeti magát a jószágot szerető jelzővel) azt vitte az oltárra, ami volt neki. Az évtizedeken át rendre feljegyzett jószágadományozásokat, „ajándék marhákat” hadd írom ide mind, hiszen nem olyan sokan vannak azért, hogy mihamarabb végükre ne lehetne jutni. Az adományokat külön „Laistromba” anyakönyvszerűen vezetni a Prügyről hozott Chakó István prédikátor kezdte, a „Számadások Könyve” 163. lapján. 1819-ben kezdődtek a jószágadományozások. A sor a „Ns Tanáts”, vagyis a nemesek külön elöljáróságának az adományával indul az új esztendő másod napján: „2— Jan. Fodor János Fő bíróságában, Közönséges megegyezésből, az egész Ns Tanáts vett az Ekkla szükségeinek pótlására egy üsző rúgott borjút.” Ezt követte még ugyanabban a január hónapban három adomány, majd az év decemberében még egy. „6 - Jan. В. Tóth István maga jó szántából ajándékozott az Ekkla szükségére egy üsző rúgott borjút.” „18. Jan. Oláh János maga jó szántából ajándékozott az Ekkla szükségére egy üsző rúgott borjút. 54
