Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Takács Béla: A sárospataki diáktűzoltóság története a XVIII-XIX. században
után többé nem került sor az egylet megalakulására, ezzel tehát a nagymúltú diákintézmény története befejeződött. A kollégium azonban a háború után sem maradt tűzoltóság nélkül. A használatlanul heverő szerek új gazdát találtak a hivatalsegédek személyében, ők folytatták a diákság által abbahagyott munkát, amikor Tóth András vezetésével tűzoltócsapatot szerveztek. Laktanyaparancsnok Tóth András lett, a többi tag név szerint a következő volt: Székely István, Halász Dániel, Farkas József, Csehi Dániel és Koch József. Az utóbbi mint „szanitéc” egészségügyi szolgálatot is végzett a tűzoltás mellett. A parancsnokságot azért is bízták Tóth Andrásra, mert ő lakott benn a kollégiumban, mégpedig pontosan a tűzoltószertár mellett. Nála volt a szertár kulcsa, tűzvész esetén ő riasztotta a tagságot. Azonnal riadót fújt, a napos félreverte a Berna sor tornyában levő harangot, a hivatalsegédek teljes felszereléssel a vész helyére siettek. Szinte ők képezték a városi tűzoltóság „elővédő csapatát”, mert mire azok a tűzhöz megérkeztek, a főiskola hivatalsegédei kézi fecskendőikkel már javában munkálkodtak a tűz oltásánál. A hivatalsegédek a diákokhoz hasonlóan semmiféle díjazásban nem részesültek. Az egylet felszerelése A diáktűzoltóság működésének ismertetése során csak általánosságban beszéltünk az egylet felszereléséről. Közöltük ugyan az első költségvetést, amely csak a legszükségesebb tűzoltó eszközök beszerzésére szorítkozott. Azonban már az első megrendelés túlhaladta az egyházkerület által megszavazott kölcsön összegét, mert a Geittner és Rausch budapesti cégnél vásárolt tűzoltószerek 834 forintba kerültek, pedig egyelőre csak a parancsnoksági tagok és a rendfenntartó altiszt kaptak övét és baltát. A szivattyú a költségvetéssel ellentétben nem 300, hanem 485 forintba került. A jelentés szerint„kitűnő hordképességgel és szivószerkezettel is el van látva” a szivattyú, amelyhez nem 100, hanem 150 méter tömlőt vásároltak, ugyancsak egy dugólétra helyett két darabot, 10 veder helyett 20-at és egy tolólétrát is hozatott az egylet. 1881 márciusában szükségesnek látták a felszerelés hiányainak kiegészítését, ezért újra 192 forint értékű eszközt rendeltek ugyanattól a cégtől. A mászó osztályt, amely 18 főből állt, sisakkal és baltával látták el, erre a mászók biztonsága miatt okvetlen szükség volt. A legnagyobb gondot az egyenruhák kérdésének megoldása okozta. Ez a probléma végigkísérte az egylet egész működését, és sokban hozzájárult az időnkénti feloszláshoz is. A tűzoltóegylet alapszabályzatának megvizsgálására kiküldött bizottság az egyenruhára vonatkozólag a következő megjegyzést tette: „megoldandó kérdés marad az, vájjon a tűzoltó egyleti egyenruhával, mint az egyenruhákkal általában, nem fognának-e, folytonos használat mellett, bizonyos gyarlóságok is együttjárni; például egy adag különczködés, nyegléskedés? Bizottság úgy vélekedik, hogy az egyenruhának minden napon lehető használata felett a tanári karnak határoznia kell.”66 Valószínű, hogy a diákok megsejtették az egyenruha körüli bonyodalmakat, mert 1880. szeptember 29-én terjedelmes kérvényt nyújtottak be a köziskolai székhez, melyben indokolták az egyenruha állandó viselésének szükségességét: .. . „nagyon természetes, hogy az időnyerés a fő czél, amit az által érünk el, ha a netalán bekövetkezett szerencsétlenség alkalmával, amint az tudtunkra jutott, tüstént a vész színhelyére sietünk, amelynek megelőzője ismét az, hogy kellőleg felszerelve legyünk, vagyis hogy egyenruhában és oltószerekkel ellátva jelenjünk meg a vész helyén.” De más okot is felhozott az ifjúság a kérés alátámasztására: . . . „ha az egyenruha megvételébe pénz fektettünk, értéktelenné válik az ránk nézve, kétség kívül pazarlunk, ha 26
