Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Kun László: A területi és üzemi munkástanácsok az 1956-os ellenforradalom második szakaszában
folytatja a letartóztatásokat. Mindez pedig rendkívül súlyos morális tehertételként nehezedett a teljes szervezetlenség állapotában levő kommunista erőkre. A Lövei-csoport azonban nemcsak létével félemlítette meg az embereket. Azt is nagyon világosan látnunk kell, hogy a csoport vezetése — részben az alapító dokumentumból is kitűnt ez — igen átgondoltan készült a további feladatokra. Ennek érdekében szerezték meg és használták az államvédelmi hatóság különféle személyi nyilvántartásait, ennek alapján állították össze és adták át a Megyei Munkástanács igazságügyi szakbizottsága vezetőjének a megye közéleti személyiségeinek és pártfunkcionáriusainak neveit tartalmazó névsort is. Ez utóbbi — bár ismereteink szerint a csoport fennállása idején pártfunkcionáriusokat nem tartóztatott le — egyben Löveiék további tevékenységének irányát is jelezte. Nem biztos, hogy az ez irányban tevékenykedő csoport azonos lett volna a november4-ig működő egységgel. A hasonló rendeltetésű fegyveres testületek személyi összetétele ugyanis közismerten gyorsan változott. Kétségtelen azonban, hogy a csoport első rétege alkalmas is volt és kész is volt a kommunisták elleni — korábbinál szélesebb körű — terrorakciók lebonyolítására.9 1 A harmadik Megyei Munkástanács vezetői az ellenforradalom után egyöntetűen állították, hogy a Megyei Munkástanács elnöksége intézkedéseket tett Löveiék letartóztatására.9 2 A magunk részéről elfogadjuk, hogy a munkástanács vezetői foglalkoztak a csoport letartóztatásának gondolatával, sőt elfogadjuk azt is, hogy a letartóztatás „eldöntött tény” volt.93 Emellett ugyanis nemcsak a Megyei Munkástanács vezetőinek védekező nyilatkozatai szólnak, hanem az is, hogy Löveiék politikai törekvései egyáltalán nem illettek bele a harmadik Megyei Munkástanács revizionista politikai vonalvezetésébe. Nem tartjuk azonban elfogadhatónak F. Rudolf azon állítását, hogy „ .. . amikor közelebbről megismerte tevékenységüket, intézkedett (az én kiemelésem K. L.) letartóztatásukról”.94 Részint mert a konkrét intézkedésekre vonatkozó adatok teljes egészében hiányoznak a különböző típusú forrásokból, részint pedig mert a csoport a maga legfeljebb 25 fős létszámával a nemzetőrség, az egyetemi zászlóalj, a honvédség és a funkcionáló rendőri erőkkel szemben nem képviselt fegyveres erőt, s miként egyik tagja mondotta a későbbiek során: „A nemzetőrség és a rendőrség nagy létszámú volt, ha le akartak volna bennünket tartóztatni, nyugodtan megtehették volna.”95 A kommunistáknak azonban nemcsak Miskolcon, hanem az egész Borsodban nehéz volt a helyzetük, ki voltak téve a munkástanácsok, a nemzetőrségek és a különféle fegyveres csoportok állandó zaklatásainak. Mindez indokolttá teszi annak megállapítását, hogy a kommunista mozgalom — október 30-tól mindinkább felerősödő mértékben — rendőrségi kérdéssé vált az ellenforradalom számára, rendőrségi kérdéssé, melynek módszerei meglehetősen változatosak voltak. Akadtak munkástanácsok, amelyek nagylelkűnek mutatkoztak. Felkorbácsolták a kommunistaellenes hangulatot, magukhoz ragadták községükben a politikai és a fegyveres hatalmat, lehetetlenné, sőt életveszélyessé tették a kommunisták számára nemcsak a politikai tevékenységet, hanem a községben való tartózkodást is, majd engedélyezték nekik, hogy elköltözzenek. A mezőkövesdi munkástanács levele szerint például a volt járási DISZ-titkár „... részére engedélyezzük, hogy Mezőkövesdről Hejőpapi községbe költözzön, lakásának kulcsát a nemzetőrség parancsnokának adja át”.96 Hasonló sorsra jutott az MDP járási első titkára is, róla azonban a munkástanács egyik vezetője célszerűnek látta külön levélben is értesíteni a Megyei Munkástanács alelnökét, mivel — mint írja — szerinte „a felelősségrevonás érdekében intézkedni kellene”.9 7 Ugyanebbe a csoportba tartozott többek között a putnoki munkástanács is, mely már október 28-án felhívta a község négy politikai vezetőjét, „hogy további intézkedésig 16 Levéltári Évkönyv II. 241
