Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Lehoczky Alfréd: Az ipari létszám alakulása és megoszlásának fő vonásai Borsod megyében a századforduló körül
ország többi megyéivel szemben viszont 8566 fő nyeresége volt. Miskolc város bevándorlási nyeresége 18 121 fő, de a fővárossal szemben mérlege negatív (—2013 fő). Veszteségei vannak a többi várossal szembeni népességcserében is (— 144 fő), ami azt jelzi, hogy vonzása e faktorokra még gyenge. A város népességének zömét (39,3%) tehát a falusi területektől kapta. A népességcsere e jelensége Miskolc város kulturális színvonalát érthetően kedvezőtlenül érintette. Külön szem ügy re kell vennünk a külföldi honosok számát: 1900-ban 2283 ausztriai és 366 más külföldi személy élt Borsod megyében. 1910-re az ausztriai honosok száma 2130-ra csökkent, a más külföldi honosoké pedig 270-re. Mindezzel együtt azonban több részeltérés tapasztalható. A csökkenés elsősorban Miskolcra esik (— 295), míg a megyében némi növekedés tapasztalható (+ 50 fő). Ez rávilágít arra, hogy elsősorban a megye nagyipari üzemei játszottak szerepet a vonzásban. Növekszik Ausztria külső tartományainak szerepe a vándorlásban: Cseh- és Morvaország (+ 150 fő) inkább a szakemberek szállítója (például az új kohómű Ózdon), míg Galícia (+ 64) a napszámosok és bányászok utánpótlását szolgálta. A megyében a galíciai munkások száma növekszik (624-ről 688-ra), Miskolcon csökken (629-ről 322-re). Míg 1900-ban az olasz népesség még számbajöhető (158 fő), 1910-ben elenyésző (30 fő). A diósgyőri példa is bizonyítja, hogy az időszakban a munkások között csökken a külföldi honosok száma, míg a napszámosok között inkább növekedett. Összefoglalóan megállapíthatjuk: a külföldi munkások a század elején már nem játszottak jelentős szerepet a megyében. Az ipari létszám másik fő forrása — a gazdaság és a társadalom szerves fejlődését figyelembe véve — a helyi mezőgazdasági népesség, ami egybeesik a társadalmi fejlődés fő vonalával. Alapvető kérdés azonban, hogy az ipar milyen mértékben képes a környezetében levő és a mezőgazdaságban feleslegessé vált munkaerőt tevékenységébe bevonni. Ez a folyamat sokkal nehezebb volt, mint első pillanatban hinnénk: a mezőgazdasági népesség csak nehezen ment dolgozni a gyáriparba. E lépés az életforma olyan nagyfokú változásával járt, hogy a paraszti népesség csak végső esetben vállalta.19 Borsod megyében az a paradox helyzet állt elő, hogy miközben nagy tömegű, kellő foglalkozást nem találó népesség élt a létesítendő bányák és gyárak mellett, a művek szinte mindvégig munkaerőgondokkal küzdöttek, nemcsak a kvalifikált munkások hiányoztak, de sokszor a tanulatlan munkások is. Az adott helyzetben kialakult életforma három elemére kell felhívni a figyelmet. Az egyik az életszínvonal (s a kialakult igények) hallatlan alacsony volta, ami minden rétegre vonatkozik, de különösen az alsó (agrárproletár) rétegekre. A cseléd (feudális jellegű agrárproletár) kommenciója (természetbeni ellátása) az önellátás szintjén, naturális jelleggel biztosít egy stabil, de teljesen beszűkült életformát. Pénzbeli juttatása szinte csak jelképes. A mezőgazdasági munkás a munka állandóságától függően él. Állandó munka alig jellemző, fő kereseti forrása az aratási rész lesz. Kialakul a summás-réteg. Az évi egyéb kereset csak kiegészítés: mindez csak vegetálásra elégséges. A másik elem tudati jellegű: a nagyipar fegyelmétől való félelem, a munkavállalás „szabadsága”, a rendszertelen életmód, a „saját ura” tudat és ennek hatása. Amíg a földdel rendelkező parasztot — mégha nyomor szintjén él is — a tulajdonosi tudat köti (és hajszolja), a cselédet az alacsony, de stabil életfeltétel, addig a mezőgazdasági munkást és napszámost a kötetlenség, a lekötöttségtől való mentesség (végül is a fegyelmezetlen életforma) tartja távol az ipartól. Természetesen a lét kényszere végül is az egyes rétegeket választásra kényszeríti. Időszakunkban alapvetően az utak három alternatívája volt adott: folytatni a vegetációt, ipari munkát vállalni, vagy kivándorolni. 143
