Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Lehoczky Alfréd: Az ipari létszám alakulása és megoszlásának fő vonásai Borsod megyében a századforduló körül
meghaladja bizonyos tisztviselői beosztásnak bérét. Számuk és arányuk vállalatonként eltérő. A megyében 1910-ben mintegy hatszáz művezető dolgozott. Legtöbb bányát a középszintű vezetők irányították. Az „egyéb segédszemélyzet” állománya (a „szolgákat” figyelmen kívül hagyva) alapvetően három rétegre tagolódik: a munkásokra, a napszámosokra és a tanoncokra. A különböző statisztikában azokat nevezték „munkásoknak”, akik valamilyen szakmával rendelkeztek („mester-emberek”), vagy a bányászatban és a kohászatban az iparág kulcsemberei voltak (vájárok, olvasztárok, hengerészek). A diósgyőri adatok azt jelzik, hogy 1903 és 1912 között a „mesteremberek” kisebb arányú emelkedése mellett (146,8%) a napszámosok száma lényegesen nagyobb arányban változott (181,4%). 1903-ban az összes munkáslétszám 39,3%-a volt mesterember, arányuk 1910-re — a fenti jelentős létszámnövekedés mellett — 34%-ra csökken.15 Ózdon a megoszlás hasonló. A munkások között sajátos réteget jelentenek a tanoncok. Számuk 1900 és 1910 között 1682-ről 2748-ra emelkedik. Ezek között is különbséget kell tennünk a nagyiparban és a kisiparban dolgozó (tanuló) tanoncok között. A nagyipari üzemek (Diósgyőr és Ózd) saját maga biztosította szakmunkásszükségletét. Az általuk szervezett iparos tanonciskolák sajátos céljaikat szolgálta, s ezek a kor színvonalán állottak. Mivel ezekben a gyárakban a szakmunkások száma viszonylag kicsi, a tanoncok száma is szerényebb. A diósgyőri gyárban számuk 150 körül mozog, a rimamurányi üzemekben átlagosan 90-100 fő.16 E tanoncok minden feltétellel rendelkeznek a nagyipari munkássá váláshoz; a munkásokkal együtt dolgozva átvehették azok szemléletét, elsajátították az érvényes munkás-magatartást. Tanítómesterük az a szakmunkás, aki mellé beosztották őket. Külön kell szólnunk arról a mechanizmusról, mellyel a vasgyárak a szakmunkásképesítést nem igénylő, de nagy gyakorlatot és speciális ismereteket igénylő hengerészeket, olvasztárokat kiképezték. E tekintetben mindegyik üzemben kialakult egy szigorú hierarchia (a vízhordó gyerektől a kenőn keresztül az első hengerészig), melyet a munka során végig kellett járni. A gyárak ezeket a fiatal munkásokat éppenúgy iskolai foglalkozásokra kötelezték (illetve küldték), mint a tanoncokat. így az üzemek mindkét területen biztosították a hozzáértő szakemberek gárdáját, a kívánt képzettséget. Egészen más a helyzet akisiparban. Ahirhedttévát„suszter-inas”helyzet valóságos tény volt. Három tényezőre kell e téren rámutatnunk. Az egyik, hogy mindvégig rendkívül nehezen tudják a szükséges tanuló létszámot biztosítani, s ezért a követelményeket — az iskolai végzettség terén — hihetetlenül alacsony szintre szállítják le.17 A másik, hogy a kisiparos számára az inas elsősorban ingyen-munkaerő, s ez helyzetüket meghatározza, mind a munkaidőt, mind pedig a szakmán kívüli tevékenységet illetően. Végül a harmadik, hogy a tanonc számára felszabadulását követően nincs biztosítva, hogy kap-e szakmájának megfelelő munkát. E kör a maga zártságával mindvégig alapvetően meghatározza a kisipari tanoncok biztosításának feltételeit. 1910-ben a megyében a tanoncok aránya 18%-a a szakmunkásokénak; Miskolcon — a kisipar túlsúlya következtében — 28,1%-a. Az ipari létszám forrásai és a munkaerőhelyzet alakulása Az ipari munkások helyzetének elemzése elengedhetetlenné teszi a munkásság kialakulásának, eredetének vizsgálatát. Borsod megyében természetesen az ipar létrejöttétől, 140
