Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Takács Béla: A sárospataki diáktűzoltóság története a XVIII-XIX. században
Az iskola alapításától a XVIII. század végéig terjedő korszakból tehát a diáktűzoltóság munkájáról nem sokat tudunk. A következő évtizedek azonban sokkal'gazdagabbak kéziratos emlékekben, és ezek hozzásegítenek bennünket ahhoz, hogy a pataki diákság iskolán kívüli tűzrendészeti szolgálatáról hű képet alkossunk. Ehhez azonban szükséges, hogy a város tűzrendészeti és tűzoltással kapcsolatos intézkedéseit is figyelembe vegyük. Sárospatak városa, a céhek és a kollégium — az utóbbi mint autonóm intézmény — egymást segítve végezte hosszú időn keresztül a tűzvész elhárításának munkáját. E hasznos együttműködés eredményezte, hogy Sárospatak városa tűzrendészet tekintetében már a XVIII. században messze megelőzte hazánk legnagyobb városait is. A városi tűzoltás története a XVIII—XIX. században Sárospatak városának a XVI—XVII. századi, tűzoltással kapcsolatos intézkedései és rendelkezései ismeretlenek. A meglevő legrégibb jegyzőkönyvek tűzesetről csak egyszer tesznek említést. A szűkszavú bejegyzés mindössze ennyit mond: „Patakon az Belső Városban tűz támadt 1611 Esztendőben”.5 A hiányos jegyzőkönyvek lapjain 1737-ben bukkan fel újra tűzeset: „Kossuth András szolgabiró uram háza mellett edgy kis ház mellett felyül szomszédságban lévő istálló meg gyulladván irtóztató nagy szél is támadván semmiképpen meg nem olthatott a tűz, hanem az irtóztató nagy széllel annyira terjedett az a nagy és sürü épületeken, hogy feléje sem lehetett menni, sőt oltalmazkodni sem lehetett”. A vártemplom, a jezsuiták és a trinitáriusok klastroma, a vár épületei a környező házakkal együtt áldozatul estek a tűz pusztításának.6 A részletes beszámoló sajnos semmit sem említ arról, a rossz oltási lehetőségek között kik próbáltak gátat vetni a tűz továbbterjedésének. A nagyarányú pusztítás arra indította Kossuth András szolgabírót, hogy 1740-ben rendeletet adjon ki a tüzek keletkezésének megakadályozására. A városi tanács és az egész lakosság kötelességévé tette: „1. Hogy az kéményeket visitallyak, az tűzre jól vigyázzanak. 2. A kiknél rosszul comperiáltatik, büntettessenek. 3. Az éjjeli strasakat hogy az helységek fel alliccsák. 4. Az dohányosok kinn dohányozni tilalmaztatik, büntet- tessék . . .”7 A rendelet tehát elsősorban a kémények vizsgálatát tartotta a legszükségesebb feladatnak. Nagyon sok tűzeset a kémények kigyulladása által keletkezett, ezért a város külön „kémény látókat” nevezett ki, vagy az „utza Hadnagyok” kötelességévé tette azok vizsgálatát. 1797-ben „Simái Ádám a Hostátra, Micskei János a Várba és a Kasamatákhoz, Szabó Mihály a Kovács útzára, Tatár István a Hétzére, Túrái János a Majorok közére, — hadnagyokul kineveztetvén, megeskettettek. Kiknek kötelességében lészen minden háznál kapitány vízre, láptóra és kéményekre, ezeken kívül az Városnak csendességére . . . éjjel nappal teljes tehetségek szerint vigyázni ” — olvassuk az egyik tanácsi határozatban.8 A „kémények revisiojara kirendelt deputatusokat” 1802-ben arra is felhatalmazták, hogy akiknél sepretlen kéményt találnak, vagy „akiknél kapitány viz nem lészen”, először 4 garasra, másodszor 8 garasra büntessék.9 1819-ben annyira megszigorították a rendeletet, hogy ahol rossz fakéményt találtak a „revisiora járt Hitesek”, a megintés után, illetve a kijavítás elmulasztása esetén a kéményt lebontatták.10 1835-ben már csak kőből volt szabad kéményt építeni. A már ekkor működő városi téglagyár a tűzkárosultak számára „kéményeik épittetéséhez” nyereség nélkül adta a téglát.11 Fontos szerepet töltöttek be a tűzjelzés és a tűzrendészet területén az ,,éjjeli strásák" és a „bakterek”. A már említett hadnagyokon kívül a strázsák nemcsak a város csendességére ügyeltek, hanem elsőrendű feladatuk volt a tűzjelzés, illetve a riasztás. Az 10
