Borsodi Levéltári Évkönyv 2. (Miskolc, 1979)
Takács Béla: A sárospataki diáktűzoltóság története a XVIII-XIX. században
A SÁROSPATAKI DIÁKTÜZOLTÓSÁG TÖRTÉNETE A XVIII-XIX. SZÁZADBAN TAKÁCS BÉLA Az 1531-ben alapított sárospataki kollégium történetének megírására az idők folyamán többen kísérletet tettek, azonban ezek a munkák nem terjedtek ki az iskola történetének minden részletére, a diákélet aprólékos ismertetésére. Szombathi János professzor „Historia scholae seu collegii ref. Sárospatakiensis” című, 1788-ban megkezdett kéziratos munkája sok adatot tartalmaz ugyan az iskoláról, azonban keveset mond az intézet belső életéről, a tanulóifjúságról.1 Semmit sem találunk az egyébként terjedelmes kéziratban a diáktűzoltóság létezéséről, pedig abban az időben, amikor Szombathi János a kollégium történetét írta, már szervezett formában végezte munkáját ez a társaság. A később megjelent iskolatörténetek túlnyomórészt Szombathi János adataira támaszkodnak, így érhető, hogy ezek sem tesznek említést az ifjúság tűzoltói szolgálatáról. Sajnos, levéltári kutatásaink sem végződtek jobb eredménnyel. A XVI—XVII. századból semmiféle adatot nem találtunk arra vonatkozólag, hogy az iskola növendékei bármilyen formában is részt vettek volna a városban vagy környékén keletkezett tüzek oltásában. Legfeljebb a debreceni diákság példájára hivatkozhatunk, akik már a XVII. században kisebb-nagyobb csoportokban megjelentek egy-egy tűzvész színhelyén, és az oltás munkájából derekasan kivették részüket.2 Talán nem tévedünk, ha feltételezzük, hogy a pataki diákság a debreceni diákokhoz hasonlóan, tűzvész esetén segítségére sietett a város lakosságának. A tűzrendészeti szabályok megtartását már az iskola első ismert törvényei szigorúan előírták. Az I. Rákóczi György által 1621-ben kiadott iskolai törvények közül két pont foglalkozik a tűzveszély elhárításának rendszabályaival. A „Leges de moribus” 18. pontjának utolsó mondata így hangzik: „Ignis quoque diligens cura habetur, ne quo pacto incendii periculum suboriatur”. (A tűzre is gondot kell fordítani, nehogy valami módon tűzveszély keletkezzék.) A „Poenae transgredientium mores” 18. pontja a tűzrendészeti szabályok megszegőinek büntetéséről beszél: „Qui negligenter ignem curavit, pro qualitate delicti debito modo punitur”. (Aki a tüzet hanyagul kezeli, a vétség minőségének megfelelő módon bűnhődik)3. Az iskola épületeinek védelme, a tűzveszély elhárítása minden pataki diáknak kötelessége volt. Az iskolai törvényekben szereplő „corycaeusok” és „custosok”, vagyis a vigyázóknak és őröknek, a tűzrendészet ellenőrzése is beletartozott felügyelői munkájukba. Radácsi György a régi pataki diákéletről írva „janitorokat” (kapunállókat) és „vigileket” (éjjeli őröket) is említ, akik választott hadnagyuk vezetésével „vigyáztak a várra éjjel”.4 Ha a fenti adatokat hitelesnek fogadjuk el, ez azt jelenti, hogy a diákság tűzőrségi szolgálata nemcsak a kollégium területére szorítkozott, hanem kiterjedt a városra is. Ez annál is inkább elképzelhető, mert a később létrejött diáktűzoltóságnak a szabályzat által meghatározott tűzoltói szolgálata az iskolára és a városra egyaránt vonatkozott. 9
