Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Seres Péterné: Miskolc törvényhatósági joggal felruházott várossá alakulása, 1907-1909
lehetetlenné, hogy a dinamikusan fejlődő városok, mint Miskolc is, a magas követelmények miatt megszerezzék az áhított státust. Miskolc város problémáját az 1886. évi rendezés sem oldotta meg, meghagyta ugyanis a megye szinte kizárólagos hatalmát az r. t. városok fölött. Továbbra is fennállt a városok fő sérelme, a megyét irányító nemesség még mindig vezető szerephez juthatott a városi polgárral szemben. Az érdekeltek előtt nyilvánvalóvá vált, hogy csak a városok összefogásával lehet nyomást gyakorolni a kormányra. A városi szervezkedés első állomása az 1886. február 25-én tartott polgármesterek értekezlete volt.4 Az értekezlet tárgyát a megyék, s annak képviseletében az alispánok, befolyásának csökkentésére vonatkozó tervezetek alkották. Az értekezletet azonban a közös érdek feltárása mellett más látható eredményt nem hozott. A városok mozgalma Miskolcon is éreztette hatását. 1890. december 18-án száznyolcvanegy képviselő indítványt nyújtott be a közgyűlésnek a törvényhatósági jog megszerzésére. Az 1873-as évhez viszonyított fejlődést jól példázza, hogy ebben a közgyűlési ciklusban a városnak összesen százkilencvenkét képviselője volt, tehát csak tizenegy nem járult hozzá a kéréshez. A közgyűlés az indítványt 1890. december 29-én tárgyalta, s a jelenlévők egyhangú „igen” szavazatával döntött az újabb kérvény elkészítéséről. A gyűlésen felszólalók legnyomósabb érve, hogy 1873 óta, főként a kamarai haszonvételek megváltása következtében, a város anyagi forrásai jelentősen megnőttek. A nagy kérdés továbbra is az volt, hogyan vélekedik Borsod vármegye, hajlandó-e lemondani előjogairól. A közgyűlés döntése értelmében a polgármester vezetésével küldöttség kereste fel a főispánt és az alispánt. A főispán jó politikus lévén sem igent, sem nemet nem mondott a küldöttségnek, Melczer Gyula alispán ellenben kereken elutasította a kérést, hivatkozva Borsod vármegye érdekeire. Lichtenstein József idézett munkájában az elkövetkező kudarcot — hallgatólagosan - az ő közbelépésének tulajdonította. Eredetben közöl pl. egy levelet 1891. január 30-i keltezéssel, melyben a megyei bizottság tagjait hívja meg az alispán a közgyűlésre, ismertetve velük a gyűlés tárgyát — ti. Miskolc kérvényét — és sugalmazva az elutasítás gondolatát: „A megye életerét metszenénk meg, ha egykedvűen néznők, miként csonkíttatik meg Borsodvármegye Miskolcz város elszakítása által. Szegénységi bizonyítványt állítanánk ki magunkról, ha elismernénk, hogy Miskolcz haladásának mi útját álltuk. A megye egy tekintélyes összeg évi jövedelméről önként mondana le, és előzetesen is belenyugvását adná abba, hogy magasabb vám- és vásárhelypénz adóval terheltessék.”5 A megyei törvényhatósági bizottsági tagok is belátták, hogy a fenti hátrányokat valóban el kellene szenvedniök, s így az 1891. február 9-én tartott közgyűlésen 167:72 arányban ismét elutasította a város kérését. Az arány kétségtelenül arra utal, hogy az elutasítás már nem volt egyértelmű. Természetesen figyelembe kell vennünk, hogy Miskolc város képviselői és legtöbb adót fizető polgárai is helyet kaptak a közgyűlésben. A megye pártfogása nélkül továbbított kérvényre válasz ismét csak nem érkezett. Az 1890-es mozgalomnak egyetlen „eredménye” mutatkozott: elmélyült a megye és a város ellentéte, s ellenségeskedéssé fajult. Lichtenstein könyvében megemlíti azt is, hogy a megyei közgyűlésben helyet foglaló miskolci tagok felvetették egy esetleges „sztrájk” gondolatát is. Ebben az esetben ez a megyei önkormányzati testületek bojkottálását jelentette volna: szerencsére győzött a józan megfontolás, s a sztrájk elmaradt. A megye és a város ellenséges viszonyában olyan megoldást kellett találni, amely kiküszöbölhetné a megye ellenállását. A megoldást 1897-ben Soltész Nagy Kálmán polgármester találta meg, az akkori miniszterelnöktől, Bánffy Dezsőtől kért kihallgatást. A küldöttséget fogadta Bánffy — ez 7* 99
