Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Vörös Károly: Miskolci hétköznapok 1848 nyarán. Alexy Lajos naplója
Vacsora után Heilprinnel és tegnapi társával sétáltam 10-ig. Társalkodásunk, a most említett oknál fogva még szüntelenül elhangolt valóm miatt, nem volt oly szellemdús, mint a tegnapi, és sokszor egészen némává vált. Jellemzi leginkább mindketteinknek abbani megegyezte, mi szerint nincs oly ok, amelynél fogva embert halálra ítélnénk. [...] Július 25-én, kedden: Különös helyzetben vagyok erre nézve. Állapotom minden részről a nyomasztó, legnagyobb bizonytalanság. Körültem az egész világ katonává lesz, a napirenden levő beszélgetések általános tárgya a jelenlegi zavarok, és közelgő háborús idők; magam is, hogy azokba teljesen besodortassam, csak az első törvényes felszólítás hiányzik! - Ilyen körülmények között mitévő legyek, magam sem tudom, és mitévő leendek, a legkétségesebb előttem. A jogi leckékkel egynéhány nap óta már felhagytam: előfogjam-e tehát ismét? — a censura lehetségérőli tudatlanságomban nem tudom mire elhatározni magamat. De ha tudnám is, hogy az ügyvédi vizsgálatot le fog lehetni tenni, nem hangítaná-é le a készüléshez szükséges kedvemet annak érzete, hogy jelenlegi lételem minden részről csupa bizonytalanságtól környeztetik? Mindezen itt említettek, nem tagadható, hogy néha némely, keblemet kellemetlen érzelmekkel eltöltő lázas pillanatokat ne hoznának elő, és hogy jó kedvembe néha ürmöt nem öntenének. Azonban ez csak néha és csak pillanatokra történik, mert bár állásom egyike a legnyomasztóbbaknak, valóm mindenben a szellemi tökéletesség elérése után törekedve, távol április és május hónapjaimtól, mégis lételem legtisztább, legkedvesebb érzelmeit élvezi, — érzelmeket, amelyeket csak az önmegelégedettség érzete adhat! Térjünk azonban ismét vissza Debreczenyékhez: itten a férj, neje és ennek testvére, Tercsi, kit Csabán már meglátogattam volt egyszer, körébe juták. A beszélgetés, bár fő fonalát - mivel a többiek csak igaziák — én folytatám, mégis érdekes volt. Legfőbb tárgya pedig a világ nagyjairóli állításom [volt]; hogy előttem nem mind nagy, kit a világ annak ösmer, mely után nem helyeselve nyilatkozók a bécsiekről, Kossuthról és a nádorról, midőn ezek az évi Mart. 15 körül Bécsbe jöttek: az elsőkre nézve azért, hogy magokat lovakká aljasíták, az utóbbiak viseletét pedig azért rosszalva, hogy magok kitüntetése végett az emberi méltóságot annyira lealacsonyítani engedék. Továbbá így folytatva szavaimat: részemről nincs ember e világon, ki előtt magamat annyira lealáznám, valamint hiszem ellenkezőleg, hogy egy oly ember, ki ezen eszménynek: „ember” mennél inkább igyekszik megfelelni, azt meg sem engedné tenni. Ezen beszélgetés folytán észrevevém az egyedül bent maradt két nő kiskorúságát, kiket valamint a legszabadabb, úgy a legkorlátoltabb állítás igazlására is reá lehetett venni, amint a társalgás kellő zománca, a szellemi önállóság nem kissé hiányzott. [...] Július 27-én, csütörtökön: Korán reggel — mit még eddig nem tettem — a vidéket, a nap feljöttét, és az itteni akasztófát megtekintendő, az alá mentem; azonban a középsőt el nem érve, mert a nap már feljött volt. Ami a vesztőhely megszemlélését illeti, nem tagadhatom, hogy az — emlékezve mind a vesztő, mind a vesztett részéről minden aljasra és embertelenre, mik azt megfertőz- teték -, mondom, nem tagadhatom, hogy erőltetésembe nem került volna; mindamellett, midőn mellette valék, inkább egykedvűleg valék, mintsem kellemetlen érzelmektől áthatva, valómat inkább a vidék szemlélete töltvén el, melyen éppen a nap önté el első elevenítő sugarait. Hazajővén, 8 utánig a „Flüchtling in Jura” című novellát olvasám. Ekkor a most felesketendő itteni őrsereg megtekintése végett a Búza piacra mentem. Az őrsereg — melyet a város egy nagy része és a számos nőkkel díszlő kocsi vett körül, melyek közt gróf Vay Józsefné (Szatmáry Zsuzsi), a fiatal szalmaözvegy lovon volt látható —, az őrsereg 50
