Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Vörös Károly: Miskolci hétköznapok 1848 nyarán. Alexy Lajos naplója
Egy jó óra múlhatott el, amint — e közben az egész út alatt mindenütt a szállás bikkel benőtt völgyben haladva, rövid időre csak most találkozván össze egy paraszt emberrel, — az úgynevezett Ómassába értem, mert a Massának már csak helye látható, és csupán egynéhány hámorbeli emberek lakaiból áll. Miután itten körültekintém magam, egy becsületes tót embert fogadék magamnak kalauzul, ki már kirándulásom legvégső pontjára, a Szentlélek klastromnak nevezett romokhoz vezessen. Félóra telhetett, amint a bikkekkel lombozott meredek gyalogúton a Massa felett nem messze levő romokhoz értünk. Hogy klastrom lehetett valaha, mutatja egy valaha templom lehetett, térés és hosszas, mintegy két részből állott hely, az ablakokba épített meglehetős ízletes kőfaragványokkal, melyen ezenkívül még 4 vagy 5 fallal körített tér látható, jelenleg már bokrokkal benőve. Hogy pedig valaha nem csekély helyet foghatott el, mutatja földdel fedett, de azért még kivehető alapja. Kik tölthették itten hajdan e magányos vad rengetegben ki tudja mivel jellemzett napjaikat, az a régi kor titkaival enyészett el. Jelen időnk csak azon ki nem elégítő hírt tartá fel, hogy e valaha díszlett romokat veres barátok lakták, kik aljas nőrablással és kínzással szennyezték létöket. Kik lettek légyen a veres barátok? annak tudomására mindeddig még nem juthattam. A klastrom vidéke csekély hegyi völgyek és bikkes dombok. A romokhoz közel egy azoknál fentebb eső, a völgyből magosló szikla emelkedik. Kalauzom ide vezetett. Kilátásunkat környöskörül keskeny völgyekkel a közel fekvő hegyek korlátolták, csupán dél felé volt az szabad, hol a zöld hegyi hullámokon és azok végében elnyúló Miskolcon túl egy részről a nagy síkság, más részről a piramis alakú tokaji és a többi abaúji hegyek végsői vetettek annak véget. Leérvén az előbbi úton az Ómassához, bensőségesen sejtve a mindenség emberi ész által megfoghatatlan teremtőjének valóját, bensőm a legünnepélyesebb ihletettségtől volt áthatva, mely még jelenleg is, midőn ezt írom (júl. 25-én) kedvessé teszi azon utamra való visszaemlékezésemet. Ezen ihletettségben szóltam kalauzomhoz is, mondván: mi bölcsen és kegyesen teremte az Isten mindent, de hogy az emberek, mivel nem tudják azt eléggé méltányolni, mégsem oly boldogok, mintsem lehetne nekiök lenni. Miután az Ómassában a jóindulatú korcsmárosné csekély fizetésért (30 kr) jó aludttejjel jóllakásig megvendégelt, 5 után visszafelé kezdém tenni utamat. Alig hagyva el az Ómassát, 2 hámoros ért utol. Velők, mivel az egyik magyarul is tudott, eleinte meglehetős jókedvvel folyt a beszélgetés, később azonban üröm vegyítte- tett közé. Ugyanis a magyar, miután kitudakozódá tőlem: hova való vagyok, hol voltam, van-é útilevelem, és ez nem lévén, nekem azt ismételgeté — bár csak jó hanggal —, hogy az Újmassán túl nem menendek; továbbá, miután én (éppen ezek miatt, hogy előttök gyanúba ne jöjjek) kívánatom szerint hamarább nem mehettem, mint ők megfordítám a beszéd hangulatját, mondván neki, hogy velem másképpen beszéljen, és ha felőlem valamit tudni kíván, jöjjön Miskolcra, hol ösmernek, de hogy nekem sem ővele, sem tisztjével semmi közöm nincs. Erre egyszerre egy nagy eső zúgott alá a völgybe és alperes és felperes tanujokkal, ki szótalanul hallgata, egy nagy bikkfa alá kényteleníttettek menekülni, hol a lombokról lehulló nagy cseppektől ázva, miután az alperes több felvilágosítót szólt az ország jelen állapotjáról és a magyar minisztériumról, felperes is belátá, hogy nem spiónnal, hanem magyarral van dolga. Ez volt kalandom a hámorossal, kitől, midőn az Ujmassához értem, szótlanul elbúcsúztam, ezután egészen a hámorokig, a regényes tó mellett, háborítlanul folytatva utamat. A hámorok reggel nem látott vidékét: egy vízesést daráskő mederben megszemlélvén, az itteni daráskő barlangot is megtekintém. Vezetőm az azt mutató csupán fiatal 45
