Borsodi Levéltári Évkönyv 1. (Miskolc, 1977)
Vörös Károly: Miskolci hétköznapok 1848 nyarán. Alexy Lajos naplója
csúcsa, melyről, amint a monda szól, a malom egykori öreg molnárja, fiatal nőt vevén nőül, nem ok nélküli szerelemféltésből, az alatta mélyen eső útra dönté le magát. 10 óra után volt, amint a rendetlenül összezavart lakókból és 7 hámorból álló úgynevezett diósgyőri hámorokhoz értünk. Utam a nőkkel csupán eddig tartott. Búcsút vévén tőlök, éhségem kielégítése, és a teendő út felől megtudandók végett, legelőre a korcsmába mentem. Mindkettőre nézve eleget tett a legközelebb megözvegyült szíves korcsmárosné, előmbe egy fazék tejet tévén, és ottlétem alatt szüntelen velem társalogván. Beszélgetésünknek honnan és mi létemről érdekes részét tévé egy nála lakott, Willinger János nevezetű schweizi mechanikus történetének ő általa volt elbeszélése, miszerint az, korra nézve 33 éves, mintegy 4 hét előtt, minden visszatartás ellenére, az itteni mesterségesen készült tóba menvén fürdeni, bruchja elhűdésének következtében halálát ott találá. Dicséretére mondá, hogy becsületes és művelt ember lett légyen. 11 óra után volt, amint az irántam különös érdekkel viseltetni látszott korcsmáros- nétól búcsút vévén, az ismét előtalált kis B. Tercsivel, ki hasonlóan jó indulattal viseltetett irántam, a hámorok felett mindjárt elterjedő tóhoz mentem. Különösen jó érzés tölti az ember lelkét, ha szíves emberekre találunk. Ilyen érzelmek hatottak át jelenleg engem is, de ezeken kívül még azon regényes behatás is, midőn a mindkét oldalról sudár fákkal díszlő völgy ölében a legszebb zölddel színezett tavat lá- tám elnyúlni. Régen nem érzém oly kellemes hangulatban magam, mint most. Valóm, mondhatom, magosult volt! Elbúcsúzván elfogulatlan és éppen azért kedves társnémtól, most már vándorbotomat — az előttem különös beccsel biró, még Késmárkon (845) vett, és azóta mindenütt velem volt görbe vastag nádbotomat — vevém elő. Utam eleinte a hegy oldalában a tó szélén, lombos bikkek között regényes gyalogúira vitt, — fél óra múlva azonban elhagyá a már itt csak egy csekély patakba végződő tavat, és az itten már a völgy alján fehérlő országúira kanyarodott, melyen így negyedóra múlva az úgynevezett Ujmassát érém el. Mielőtt azonban ezt elértem volna, közel ahhoz, általam elveimnél fogva látásra sem méltatott fiatal, hamvas nő szólított meg, kérdezvén, hogy honnan jövök? hová megyek? nem vagyok-é schweizi? — míg végre általam csak félig-meddig megfelelt kérdései után elbeszélé, hogy itten legközelebb egy schweizi mechanikus fúlván meg, miután én hozzá igen hasonlítok, azt gondolá, hogy bennem ő támadott fel, hozzá tevén: még ilyen gömbölyű fejér kalapba és ilyen forma hamuszínű porköpenyegbe is járt, minő jelenleg az úron van. Ez nem volt elég, de amidőn én előre, ő utánam a Massa előtti hámorosokhoz jővén, miután beszélgetésünk ezután németül folyt, ilyformán kiáltott fel azokhoz tótul: No nye taki jak túl nasa pan Fillinger. Én elnevetém magam és nevetésemet kendőmmel igyeke- zék eltakarni. Most juta a korcsmárosnénak magaviseleté eszembe, ki visszajöttemkor nyilvánítá, miszerint köztem és a szerencsétlenül járt között igen nagy a hasonlatosság! Most a Massát futtában megtekintvén, hárman is hozzám jöttek, kérdezvén: vajon nem vagyok-e mechanicus, és mivel jelenleg mechanicusra van szükségük, és fájdalommal azt kellene felelnem, hogy nem; — fájdalommal, mert ha az lennék (bár így sem búsítom magam), mindamellett egy nagy gondtól lennék megszabadítva, t. i. azon gondtól, hogy mi leszek az előttem most még nagyobb homályba borúit jövőben. Amint a Massát elhagyám, utamat tovább folytatandó, egyszerre egy nagyot dörgött az ég, hogy szinte lépteim megállották, és most következett a szüntelen dörgés; eleinte szárazon, később egy kis esőtől követve, azonban magamat útamban nem akadályoztatám, és lépteimet ismétlém. 44
