Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - GERHARD SEEWANN: Az 1683 és 1699 közti török háborúk politikai és katonai alapjai (Ford.: Somody Ferenc)

csatasorban álló, harcedzett európai gyalogság igen jól tudna védekezni még a számbeli fölényben lévő török támadással szemben is. A törökök egy szorosra zárkózott császári nehézlovasságnak kevéssé tudnának ellenállni. Ezen ismeretek alapján és annak mérlegelésével, hogy a törökkel szemben számbeli egyenlőséget úgysem lehet elérni, Montecucolli tanulmányaiban egy 50.000 főből álló hadsereget tart kellő nagyságúnak, melynek összetételét 28.000 fő gyalogságban, 2.000 fő dragonyosban, 17.000 fő nehéz- és 3.000 fő könnyűlovasságban ajánlotta. 1683 után a szövetséges seregek valójában ilyen erővel lényegesen erősebb török seregeket győztek le, mint pl. az 1686. évi budai ostromnál és csatában, 1687-ben a Harsány-hegy mellett, 1691-ben Szalánkeménnél és 1697-ben Zentánál. A nyugati hadszínterekkel ellentétben a török háborúban a nyílt csata könnyebben elkerülhető volt, mert a törökök a barokk állás- és manővertaktikával szemben hatástalanoknak bizonyultak, de az földrajzi és szállítási szempontból sem bizonyult hatásosnak. Montecucolli maga is előnybe helyezett egy védőharcmódot. Ez már mindkét fél kiinduló helyzetéből is jobban megalapozottnak tűnt. Míg a császári katonaság több mint 1.000 km hosszú védelmi vonalat tudott a lehetőségek szerint tartani - az Adriától a Száva, Dráva, Duna és Tisza közti nagy területek, a Kárpátok hegyes koszorúja a lengyel határáig -, az oszmánok rendesen kihasználták a számbeli fölényük mellett azt az előnyt is, hogy támadásuk irányát és az ellenséggel való összeütközés helyét maguk tudták meghatározni. Más szóval a császáriak és szövetségeseik - amíg hadászatilag nem tudták magukhoz ragadni a kezdeményezést - oszmán ellenfeleikkel szemben mindig lépéshátrányban voltak, és legjobb esetben is csak reagálni tudtak az adott helyzetben, de nem támadólag fellépni. Egyidejűleg állandóan abban a veszélyes helyzetben voltak, hogy katonai erejüket szétforgácsolják, mert a határvonal megfelelően kiépített erődítménygyűrűje is 12-15.000 embert igényelt. A várak/erődítmények mindkét részről a hadműveletek elsődleges célját képezték, mert birtoklásukat a saját hadseregük számára éppoly fontosnak tartották mint azt, hogy azok alkalmazásától megfosszák az ellenfelet. Ezek minden esetben olyan pontok voltak, ahol a térség elérhetetlen mélyéből felbukkanó, majd ismét oda eltűnő török hadsereggel szükségszerűen összeütközniök kellett, akár az ostromlók vagy az ostromlottak szerepében. Montecucolli a török elleni hadviselés feltételeit a három „F" képletébe foglalta össze: Festungen (erődítmények), Flüsse (folyók) és Feldarmee (hadrakelt sereg). Negyedikként jó okkal az iskoláját követő hadvezéreket lehetne felsorolni: Lotharingiai Károly herceg, Max Emanuel bajor válaszófejedelem, Badeni Lajos Vilmos őrgróf és Savoyai Jenő herceg.