Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - GERHARD SEEWANN: Az 1683 és 1699 közti török háborúk politikai és katonai alapjai (Ford.: Somody Ferenc)

stb. - meg komplikáltabbá tette az ebben az időben kialakult 3 fegyvernem (gyalogság, lovasság, tüzérség) kiképzését, kezelését, és a nagy csapattestekkel végrehajtott harci feltételek közötti hadmozdulatokat. Az ilyen hadrakelt sereg már nagyfokú kiképzettséget követelt mind a katonáktól, mind a tisztektől. Ezért a veszteségek, hiányok nem voltak oly könnyen pótolhatók, mint korábban. A szükséges technikai felszerelés, valamint a nagy csapattestek élelmezése és ellátása hatalmas pénzügyi eszközöket követelt, melyek csak az abszolutizmus elvei szerint megszervezett és ilyen elvekre épülő igazgatással voltak előteremthetők. A török hadszíntér különleges adottságai abból erednek, hogy egyrészt a török — hadsereg összetétele és hadvezetése eltért az európai hadseregekétől, másrészt ebben az időszakban a Magyar Királyságban, különösen annak délkeleti peremén milyenek voltak a földrajzi adottságok, és hogy e hadjáratok e területek végleges birtoklását igyekeztek kiharcolni. A mindig nagy létszámmal fellépő török hadsereg összetétele igen heterogén volt: számbelileg mindig túlsúlyban voltak a könnyű, nyílt ütközetben jelentéktelen erőt képviselő segédcsapatok, köztük az általánosan rettegett tatár könnyűlovasság, mely pusztító csapásaival nagy károkat okozott és mindenütt rémületet keltett. Mivel e segédcsapatoknak maguknak kellett ellátásukról gondoskodniuk, menetvonaluk mentén a természetes forrásokra voltak utalva. A hadsereg csak tavasszal kerekedett fel a Drinápolyban lévő fő gyülekező helyéről, s a hideg évszak beköszöntével már el kellett érnie a téli szállásokat. Legkorábban május végén - június elején, sokszor csak később tudott ezért a török hadsereg a tulajdonképpeni hadszíntéren megjelenni. Csapatainak magvát a gyalogos janicsárok és a lovas szpáhik alkották, ezek voltak az oszmánok tulajdonképpeni fő fegyverei. Valódi elemük a folytonos mozgás, az állandó támadások és a kitartásuk, gyorsaságuk volt. A török lovasok meglepetésszerűen szoktak támadni, majd gyorsan visszahúzódni. Ezzel az ellenséget nyugtalanítani akarták, üldözésükre késztették, hogy aztán az üldözőt csapdába csalogassák. Raimondo Montecucolli herceg - aki gazdag tapasztalatát a török háborúkból több jelentős hadtudományi tanulmányban foglalta össze és ezzel iskolát alapított, ahonnan a császár minden későbbi eredményes hadvezére kiindult - inkább a törökök számbeli fölényétől, mint harcmodoruktól és fergeteges támadásaitól tartott. Alapeszméje az volt, hogy zárt harcrendet kell alakítani, átható tűzfallal. Ezenkívül azt az alapvető útmutatást adta, hogy a janicsárok ellen a lovasságot, a szpáhik ellen pedig a gyalogságot és az ágyúkat kell szembeállítani, mivel egy erős gyalogsági és ágyútűznek a török lovasság nem tud ellenállni. Egy rendezett