Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

III. Egyház és vallás a török megszállás időszakában - RAJCZI PÉTER: A vallások kulturális szerepe a török uralom alatt Baranyában

szabad járást engedett birodalmában, s akiken kívül más szerzetest vagy világi papot nem szívesen tűrt el a katolikusok pasztorációjában. A Duna és Száva vonalától délre szinte kizárólag ezek a horvát, szerb, részben olasz számazású ferencesek működtek, nemcsak mint konventtagok kolostorokban, hanem mint plébánosok, sőt püspökök is." (Szekfü Gyula valószínűleg téved, amikor „szerb" ferenceseket említ. Ezek bosnyákok. Az itt működő „olasz" is feltehetően inkább dalmáciai származású ún. dalmata.) Természetesen Magyarország területén egyéb ferences provincia tagjai is működtek („ecseri barátok", marianusok, szalvatoriánusok, majd kapisztránusok és ladislaiták), de a korabeli Baranyában az adott időben ezek az ún. bosznita ferencesek tudják csak megvetni lábukat. Unyi Bernardin, a mohácsi ferencesek történetének kutatója utal arra, hogy Baranyában a ferencesek nagyobb missziós eredményt elérni nem tudnak. Következik ez a jezsuita történészek azon megállapításából, hogy ezen szerzetesek között jelentős számban voltak magyarul nem beszélők is, ugyanakkor a megye lakosságának jelentős része a korabeli török defterekből, adóösszeírásokból is kiolvasható nevek szerint magyar származású, illetve magyar volt. A Boszna-Argentinai provincia is az obszervans irányzathoz tartozott. Elnevezésük a Boszniát Szerbiától elválasztó Drina folyó mentén levő Boszna-Szrebreniceből, latinosan Argentínából származik. (Az újabb magyar egyháztörténészek Boszna-Bányavidéknek mondják.) Ennek a provinciának nemigen volt magyar rendtagja. Ahogy Unyi tapintatosan fogalmaz: „...nem egyszer rövidlátásból vagy más emberi gyarlóságból támadt vetélkedés és kellemetlenség lohasztotta a missziós munkakedvet, és más területre kényszerítette őket, aminek természetesen a hívek vallották a kárát." Erre világít rá egy 1642. február 8-án Bécsben keltezett okirat, amely elmondja, hogy Bosnyák István választott pécsi püspök (vagyis a király által kinevezett, de tisztségét be nem töltő püspök) panaszt emel Rómában a Szentszéknél bizonyos misszionáriusok ellen, akik Magyarország és Szlavónia a töröktől megszállt részein lelkipásztorkodással foglalkoztak és a hit vigaszával erősítették a híveket. De ugyanakkor nem hajlandók hivatalos ordinariusuknak elismerni a király által kinevezett püspököt. Unyi idézi az illetékes római kardinális feljegyzését: „A nevezett püspöknek nem válaszolunk, mivel nincs a Szentszéktől megerősítve, s ha meg is volna erősítve, akkor is azok a hívek a himeriai püspökhöz tartoznak, akit a török által megszállt területre mi delegáltunk, és aki a híveket személyesen látogatja, amit viszont Magyarország püspökei életük kockáztatása nélkül nem tehetnek; és miután 1625-ben erre való hivatkozással vonakodtak székhelyüket elfoglalni, hogy annyi hívő pásztor nélkül ne maradjon, szükségessé vált, hogy számukra az apostoli Delegátust kinvezzük." (Az említett himeriai püspök Bon-