Szita László (szerk.): Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. A szigetvári történész konferencia előadásai a város és vár felszabadításának 300. évfordulóján, 1989 (Pécs, 1993)

I. Tanulmányok a török alóli felszabadító háború kérdéseiről - NAGY LÁSZLÓ: A török világ végnapjai Magyarországon (A török katonai kudarcok okai, 1683-1689)

Habsburg hatalomba vetett bizalmát és egyúttal azt a reményét, hogy belátható időn belül sor kerülhet a török hódítók és elnyomók kiűzésére az országból. Az elhatalmasodó elkeseredés, reményvesztettség egyik megnyilvánulásaként kért a tizenhetedik század hatvanas éveinek végén és a hetvenes éveinek elején török védnökséget a királyi Magyarország számos olyan vezető személyisége, akik korábban a törökellenes háború élharcosai voltak. S jóllehet az 1670-es Habsburgellenes felkelést a katonai túlerő rövid idő alatt fölszámolta és a Habsburg kormányzat meg is torolta, a török szövetségre - pontosabban oltalomra, támogatásra - szorult kuruc mozgalmat nem sikerült levernie. A harc négy évtizeden át, egészen az 171 l-es szatmári békekötésig folytatódott, időnként jelentősebben befolyásolva az 1683-ban kirobbant visszafoglaló vagy fölszabadító törökellenes háború sorsának alakulását is.

2 A hetvenes évek végén vezető szerephez jutó Thököly Imre - a későbbi legendás hírű „kuruc király" - noha mind a török, mind az egyesült keresztény hatalmak haderejéhez képest viszonylag kis létszámú és csökkent harcértékű sereggel rendelkezett még a kuruc mozgalom fénykorában is, bizonyos sajátos történelmi és hadművészeti körülmények eredményeként különösen 1683-1685 között - stratégiailag is jelentős tényezővé tudott válni a háború menetének alakulásában. Ám mindezt figyelembe véve is látnunk kell, hogy a két magyar haza - a királyi Magyarország és Erdély - sorsát és a török uralom fennmaradását alapvetően az határozta meg, hogy az európai törökellenes összefogás, a Szent Liga mekkora létszámú és milyen harcértékű haderőt tud fölvonultatni a török ellen, illetve hogy az oszmán hatalom milyen katonai erővel és hatékonysággal tudja védelmezni itteni uralmát, hódításait.

4 Lényegében ez a tényező volt a döntő már akkor is, amikor Kara Musztafa nagyvezér Bécs elfoglalására indult. Mind az egykorúak, mind az utókor történetírói többször fölvetették a kérdést: vajon mik lehettek valójában a nagyvezér elképzelései? Ám méginkább azt, hogy milyen mértékben volt katonailag és politikailag megalapozott ez a hadiakció? Vajon azoknak a kortársi véleményeknek lenne igazuk, miszerint a nagyvezér abban bízott, hogy a Bécs elleni akció idején a francia uralkodó nyugaton leköti a Habsburg hatalom és szövetségesei erejét? Sokat elemzett, vitatott kérdés az is, hogy a török vezetés miért ragaszkodott a háború folytatásához a szeptember 12-i bécsi vagy kahlenbergi csatában elszenvedett súlyos katonai vereség ellenére is? Ezeket a problémákat az 1983-as bécsi hadtörténész konferencián is sokoldalúan elemezték. Sajátos módon az értekezleten részt vevő török hadtörténészek megállapításai több vonatkozásban egyeztek az osztrák és a lengyel előadókéval, jóllehet eltérések is mutatkoztak mind a mondanivalók tartalma, mind azok