Szita László (szerk.): Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 1686-1688 (Pécs, 1989)
Előadások és tanulmányok - Dankó Imre: A „Caraffa-járás" emlékei
zősi Károly, ugyancsak Bihar megye vonatkozásában azt mondja, hogy az Alföld lakossága a felszabadító háborúk idején, az 1675-1695-ig terjedő két évtized alatt pusztult ki, „Bihar vármegye a török uralom megszűnése idején" című, 1943-ban kiadott munkájában, ami Bihar megye 1692. évi kamerális összeírása közreadása és elemzése. 2 Nem érdektelen idézni, hogy szerinte: „A felszabadító háborúk az utolsó nagy pusztítást zúdították Bihar vármegyének a török uralom végéig megmaradt lakosságára. Számos község, amely a korábbi küzdelmeket átvészelte, az 1692-i összeírás bizonysága szerint csak Szentjobb ostromának idején néptelenedett el." 3 A települések lakossága általában megfogyatkozott, de a legkipusztultabb helyeken is maradt némi lakosság a különböző török defterek szerint is, ahogy erről tegnap többször is esett szó. De már korábban is, amikor demográfusok foglalkoztak a kérdéssel, például Haustatter Katalin: „A hódoltsági mezővárosok népességszámának kérdéséhez (1546-1562)" című tanulmányában/' De ezt erősítik meg a legújabb Békés, Hajdú-Bihar megyei helytörténeti, közelebbről történeti statisztikai, illetve történeti demográfiai feltárások is, főleg Dávid Zoltán és Kováts Zoltán kutatásai nyomán. 5 A második szempont, amivel foglalkoznunk kell, azzal függ össze, hogy a hivatalos, vagy félhivatalos álláspont szerint, amit minden lehető módon és eszközökkel terjesztettek is, mitsem törődve népünk szívós más véleményével, hogy tudniillik mindenféle pusztulást, az alföldi települések elnéptelenedését elsősorban a törökök, másodsorban a magyar felkelők, a magyar hajdúk okozták, Bocskai hajdúitól Thököly katonáiig. A felszabadító háborúk magasabb-alacsonyabb rangú vezéreinek, különböző rendű és rangú katonáinak a pusztításairól, sőt ezeket megelőzően a Habsburg-háznak a Partium és Erdély megszerzésére indított kisebb-nagyobb vállalkozásai pusztításairól senki sem beszélt, nemhogy a pusztításban az első helyre állították volna. Harmadszor arról kell szólnunk, hogy ez a szemlélet mutatkozott meg a felszabadító háborúk megítélésében is, mígnem újból és újból le kellett szögezni, hogy a felszabadító háborúk és azok vezérei, illetőleg l. Lipót nem a magyaroknak hódította vissza hazánkat, hanem mint háborús zsákmányt, fegyverrel meghódított területet tekintette és a maga számára vette birtokba. Olyan területnek, amellyel fegyverjogon szabadon, minden megkötöttség, korlátozás nélkül rendelkezhet. Annak, hogy ez így volt, függetlenül attól, hogy a felszabadító háborúk katonái között mely nép fiai milyen számban, arányban vettek részt, magyarok is, három fontos igazolásáról is számot adhatunk: 1) Az egész visszahódított területre először a kamerális-igazgatás-birtoklás, majd pedig a neoaquistica comisio felállításával és működtetésével az udvar a tulajdonviszonyokban merőben új, neki megfelelő változásokat hozott. 2) Erdélyt, amely csak szükségből, az ország három részre szakadásával önállósult, különben az ország elválaszthatatlan, szerves része volt, nem csatolták vissza az országhoz, hanem külön tartományként, nagyhercegségként az udvartól