Nemzetiségi ügyek dokumentumai Baranyában 1938-1944 - Tanulmányok és források Baranya megye történetéből 5. (Pécs, 2000)

II. Német mozgalom - - Mozgalmi élet

A német vér a legértékesebb és amilyen értékes a vér, olyan értékes erénye is vannak a német népnek. Szorgalom, kitartás, tudományszomj és ki tudná még elmondani azt a sok erényt, ami a német nép sajátja? De az erények között is a leg(nagyobb) a hűség, és ezzel válaszolhatunk azoknak akik bennünket mindig hazaárulóknak neveznek. Mi, akik hűek vagyunk a vérünkhöz, nem is lehetünk hűtlenek semmihez, így hazánkhoz sem. Akik azonban vérünkhöz nem hűek, nem hűek őseikhez, nem tisztelik apáik emlékét, sőt talán még azok nevét is eldobják maguktól, nem lehetnek hűségesek hazájukhoz sem, mert az ilyen emberek a legértékesebb kincsüket az árokba dobják, de azt senki onnan felvenni nem fogja. Azt is mondják ránk, hogy "magyar kenyeret" eszünk, tehát nem lehetünk hűek németségünkhöz. Ezeknek azt felelem, hogy én még nem láttam sem magyar, sem német, sem szerb kenyeret, hanem csak búzakenyeret, vagy rozskenyeret, vagy kukoricakenyeret, sőt láttam már kevert lisztből készített kenyeret. Azt a kenyeret, amit én a munkámmal és szorgalmammal megkeresek, az az "én" kenyerem, tehát nem magyar, vagy német kenyér. Ha valaki kéreget, és úgy szerez magának kenyeret, arról elmondhatjuk, hogy más kenyerét eszi, de mi németek sohasem voltunk koldusok, így mi mindig a mi kenyerünket esszük. A német birodalomban már azelőtt is 30.000 magyar ember élt és ez a szám most már a különféle üzemekben dolgozó magyarokkal együtt jóval több. Biztosítok mindenkit, hogy ezeknek még odakint sohasem mondta senki, hogy ők német kenyeret esznek, tehát németek. De kérdezem tőletek, ha egy svájci bikát importálunk, és azt etetjük itt, vajon fehér színűvé válik-e, fekete szarvakkal, tehát magyar bika válik belőle? Vagy pedig szükséges-e hogy az ilyen bika részére Svájcból importáljunk szénát is? Biztosítlak benneteket, hogy ezt nem is a magyarok mondják, hanem a zsidó propaganda. Csak az a baj, hogy sokan felülnek neki. Mi a magyarokat becsüljük és szeretjük, csak a zsidó propaganda üt éket a két nép közé. Aztán vannak olyanok, akik hazafias cselekedetnek akarják feltüntetni azt, hogy ők megtagadják németségüket. Ezek vagyonukat féltik, de ezekre nincs is szükségünk. Mit ér a vagyon, ha a legszentebb kincsét, a vért megtagadjuk? Ezek a "tarkák," akik nem tudják, hova tartoznak. Voltak ilyenek Jugoszláviában is. Amikor még a magyarokhoz tartoztunk, akkor ők kiáltották leghangosabban az "éljen"-t, amikor pedig Jugoszláviához csatoltak bennünket, akkor ugyanolyan hangon "zsivió"-t ordítottak. Amikor pedig tavaly tavasszal a jugoszláv állam részekre bomlott és mi a Bácskában nem tudtuk, vajon ki jön, a magyarok-e, vagy a németek, akkor ezek a homokba dugták a fejüket, mint a strucc és vártak. Amikor pedig már tisztázottnak gondolták a helyzetet, és ki merték húzni a homokból a fejüket, azt látták, hogy jöttek a magyarok, megint csak "éljent" kiáltottak. De vigyázzanak az ilyen tarkák, mert a háború után, amikor majd összeül a minden németek vezére a kormányzóval meg a többi államfővel és tárgyalni fognak, majd "németek"-ről, "magyarok"-ról, "szerbek"-ről stb. lesz szó. Ők vajon hová tartoznak majd. Majd ezek úgy járnak, mint az egyszeri szamár. Elmondom ennek a történetét. Volt egyszer egy gazdának egy szamara, melyet bekötött az istállóba, azután napokra megfeledkezett róla. Enni sem adott szegény állatnak. Egyszer mégis eszébe jutott a szamár, bemegy az istállóba, és szemrehányást tesz a szamárnak. Látod te szamár, miért nem ordítottál, miért nem dörömböltél, így bizony éhen maradtál. No, de most megjutalmazlak. Hozott egy szakajtó kukoricát és egy szakajtó zabot. A kukoricát a jászol egyik felébe, a zabot a másik felébe öntötte. "No, most jóllakhatsz" - mondta a szamárnak. A szamár nagyon szerette a kukoricát is, meg a zabot is, így nem tudta melyikhez nyúljon. Napokig gondolkodott ezen, végül